Szinte közhelynek számít manapság, hogy a liberalizmus válságban van. Ennek több okára rávilágítottunk már a Méltányosságnál: például a liberálisok nem találtak (és sokáig nem is igazán kerestek) megoldást a posztmodern kor kihívásaira és nem figyeltek eléggé a néptől érkező igényekre. Mindezek mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a liberalizmus megújulásának egyik gátja a konzervativizmushoz kötődő tisztázatlan viszony.

Bár meghirdette a volt miniszterelnök a polgári szociáldemokrácia programját, de egyelőre ebben nem túl sok a tartalmi elem, annál több a totális rendszerkritika. Csizmadia Ervin bejegyzése.

Orbán Viktor 25. évértékelője kapcsán a legtöbben arra voltak kiváncsiak, hogyan reagál az utóbbi hetek botránysorozatára. Miközben értjük a minden irányú érdeklődést, úgy gondoljuk, hogy “van élet a válságkezelésen túl” is. Elemzőként az a feladatunk, hogy ráirányítsuk a figyelmet a beszédben elhangzott egyéb kérdésekre is. Illetve most csak egyre: a beszédnek a Nyugathoz való viszonyára.

Mi a közös a magyar, a német és az olasz államfőkben? Annyit elárulhatunk: egyes esetekben hasonlóan ért véget politikai karrierjük.

Köztudott, hogy az 1949 utáni Nyugat-Németországban a futball vált az egyik erős kohézióteremtő erővé, és az 1954-ben magyarok ellen megnyert berni futball vilagbajnoki döntö után kiszabadult a német nemzeti sport   a karanténból.  Franz Beckenbauer (1945-2024) világklasszis játékos,   labdarúgó-edző, klubelnök  becenevén Der Kaiser (a Császár) búcsúztatója jól mutatja, miben áll egy működő demokrácia erőssége: a társadalom minden csoportja fontosnak tartotta, hogy lerója kegyeletét a müncheni Városházán, illetve a család, a törzsszurkolók, közéleti emberek, politikusok, egyházi emberek, pályatársak, jelenlegi és volt  Bayerm München játékosok részt vegyenek az Allianz Arena stadionban megrendezett búcsúztatón.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a többség úgy gondolkodik, mint ő. Holott nyilvánvaló, hogy ahány ember, annyi elképzelés a világról. Mégis létezik valamiféle aggregált társadalmi akarat, amit a politikában a választások révén tudunk lemérni. A győztes örül, a vesztes azzal szembesül, hogy mégsincs olyan igény az elképzelésére, mint gondolta. De mi történik ez után? Hogyan lehet alternatív igényeket kialakítani?

Röviden: kevés a magánélete. Hosszabban: attól függ, mit mutat meg magáról a nagyvilágnak és mit enged meg másoknak, hogy megtudjanak róla. És mi a helyzet akkor, ha ennél is többről van szó?