Sokat beszélünk az egyénről, mint a demokratikus politika alaptényezőjéről. De vajon mennyit tudunk az egyénről valójában, túlmenően azon, hogy az emberek választók? Mi dönti el, hogy kire szavazunk, és ki mögé állunk be? Csizmadia Ervin blogbejegyzése.

Nem lenne hátrányos egy olyan vizsgálat, amely megállapítaná, kik és milyen alapon kötődnek bizonyos pártokhoz. Persze gondolhatjuk azt, hogy vizsgálat nélkül is egyértelmű ez, hiszen, aki liberálisnak vallja magát, az liberális, aki konzervatívnak, az konzervatív, aki szocialistának, az szocialista pártot választ magának, stb., stb. Csakhogy ha így teszünk, rögtön érezzük: nem hogy megmagyaráztuk, de éppen összezavartuk a dolgot. Egyrészt azért, mert evidenciának vettünk bizonyos ideológiákat. Másrészt azért, mert evidenciának vettük azt, hogy ha valaki liberális, akkor liberális pártot is választ. Ami lehetséges, de korántsem bizonyos, pláne sokpártrendszerek korában, amikor az emberek koalíciókat működtetnek, és sok esetben taktikai szavazatokat adnak le. Harmadrészt azért sem kielégítő ez a válasz, mert nem derít fényt a mélyebb összetevőkre, már persze, ha vannak ilyenek.

Nagyon úgy tűnik, az emberek döntéseiben nem mindig és nem is feltétlen egy adott ideológia iránti elkötelezettség a döntő. Pontosabban: lehet, hogy én nem azért leszek liberális (konzervatív stb.), mert ismerem a liberális elméletet, netán érteni vélem a létező liberális stb. párt eddigi stratégiáját, hanem azért, mert van egy bizonyos alkatom vagy magatartásformám. És ez a magatartás „választ” pártot magamnak. Azt választom, amelyik a legközelebb áll az – alkatomhoz.

Ha egy ilyen kiindulópontot választunk, az individuum szerepéről gondolkodunk. Azt mindenki készséggel elismeri, hogy a nyugati gondolkodási hagyomány erősen individualista, azaz egyénközpontú. Feltűnik azonban, hogy ez a piedesztálra emelt egyén valójában milyen ritkán és szervetlenül jelenik meg a politikában. Lényegében csak, mint választó, és csak, mint követője (nem pedig formálója) a folyamatoknak. Ilyenkor csak az juthat az ember eszébe, hogy a választó nem más, mint – cáfolva a nyugati elméleteket – tulajdonság nélküli ember.

De mi van akkor, ha ez az évszázados múltra visszatekintő nyugati individuum megvillantja magát? A két háború között alkotó, világhírű holland történész, Johan Huizinga egyik tanulmányában részletesen ír arról, mi áll az egyének politikai választásai mögött. Nos – lepődjünk meg –, a vérmérséklet. Ide vágó fejtegetését úgy kezdi: „A politikai álláspont mindenkor nagyrészt vérmérséklet és hagyomány dolga”. Ez már – ellentétben az elején bemutatott magyarázatokkal: liberális liberális pártra szavaz stb. – izgalmas kiindulópont. Mert tényleg mi van akkor, ha az emberek nem tanok, elméletek, koncepciók alapján találnak politikai otthonra, hanem fordítva. Van egy vérmérsékletük, egy habitusuk, egy jellemük, és az „bezárja” őket egy politikai családba, míg másokból „kizárja” őket.

De persze további támpontokra van szükségünk, és ezt meg is adja nekünk Huizinga. Mert azt mondja: a vérmérséklet például az aktivitás-passzivitás skálán mérhető. Nagyon egyszerűen tehát, aki (mint individuum) aktív, szereti a cselekvést, netán gyakran találja magát utcai megmozdulásokon, és bizonyára saját képére és hasonlatosságára képzeli el pártját is. Ellenben egy olyan egyén, aki (mint individuum) inkább passzívabb, szemlélődőbb, a nyugalmat jobban kedveli, könnyebben választ olyan pártot, ezt a nyugalmat sugalmazza magáról.

Csizmadia Ervin