A pártverseny dinamikája nagy mértékben függ attól, hogy az ellenzék milyen mértékben képes tanulni a kormánypárt sikeréből. Ha a nem-kormánypárti oldal teljesen elzárkózik az aktuálisan sikeres recepttől, akkor képtelenné válik arra, hogy új szavazókat szólítson meg. Egy jelentős nemzetközi (brit) példa azonban a nyitottság fontosságára mutat rá, főleg akkor, ha a hosszú kormányzás megtöréséről van szó (erről a Méltányosság legújabb könyvében hosszabban is írtunk).
Martin B. Carstensen dán politológus nagyhatású tanulmányában megkülönböztette egymástól a paradigmatikus és a barkácsoló politikusokat. Az előbbieket úgy lehetne röviden jellemezni, hogy zárt rendszerekben gondolkoznak – ami egyúttal jelentősen be is határolja a cselekvésük horizontját, mivel kész válaszokkal rendelkeznek a politikai kérdésekben. Egy konzervatív, egy liberális vagy egy szocialista politikus pontosan tudja, hogy a saját ideológiai keretein belül milyen kérdésekre milyen válaszokat tud adni (vagy éppenséggel nem tud adni). A barkácspolitikus ezzel ellentétben nem rendelkezik kész tervekkel vagy programokkal, hanem úgy tekint a valóságra (ideológiák, intézmények, az országának a politikai fejlődése stb.) mint egy szerszámosládára: pragmatikusan aszerint válogatja meg az eszközeit, a képviselendő ügyeit vagy a szakpolitikai álláspontját, hogy mi hozza neki a legtöbb hasznot.
A legfontosabb különbség a két típus között az, hogy a paradigmatikus politikus nem képes jelentős újításra. Ha a rendelkezésére álló eszközök csődöt mondanak, akkor köti az ebet a karóhoz és belebukik az első adandó válságba. A barkácsoló politikus ezzel szemben kreatívan újrarendezi a palettáját és egyszerre vegyít jobb- és baloldali, liberális és konzervatív, ellenzéki és kormánypárti politikákat a siker érdekében. Bár első ránézésre nem sok választja el a barkácsoló politikust a populistától, azonban a két fogalom nem tekinthető egymás szinonimájának. Ameddig a populista típusú politikus politikájának vannak állandó jegyei (nép-elit szembeállítás, karizmatikusság, fekete-fehér világkép stb.), addig a barkácsoló politikus kezét még ennyi se köti meg. Magyarországon ez a fajta pragmatizmus jellemzi Orbán Viktor kormányzását is, hiszen számtalan példát láthattunk arra, hogy a helyzet formálta a kormány döntéseit (unortodox gazdaságpolitika).
A brit politikai fejlődés számára nem számít ismeretlen jelenségnek, ha egy párt huzamosabb ideig marad hatalmon, legyen az a Konzervatív Párt vagy a Munkáspárt. Ilyen domináns helyzetben voltak a toryk 1979 és 1997 között Margaret Thatcher és John Major miniszterelnöksége alatt. Ehhez az is kellett, hogy a vaslady ideológiai innovációval álljon elő és a neokonzervativizmus programjával átszervezze (kritikusai szerint lerombolja) a brit jóléti államot és társadalmat. A thatcherizmusra kezdetben a Munkáspárt balratolódással, ideológiai bezárkózással válaszolt. A hosszú ellenzékiségbe szorult brit baloldal nem volt hajlandó elfogadni az általuk nagy becsben tartott jóléti állam paradigmájának recsegését-ropogását, majd összeomlását. A régi ellenzék hasonlóan válaszolt az orbánizmusra 2010 után.
A tory dominancia megtöréséhez több más tényező együttállása mellett az is az kellett, hogy a Munkáspárton belülről elinduljon egy reformfolyamat, amelynek a betetőzését Tony Blair pártelnöksége és későbbi miniszterelnöksége hozta el. A blairizmus által fémjelzett harmadik út ideológiája és az abból kifejlődő Új Munkáspárt igazi barkácsmunka volt. A régi baloldal néhány alapgondolatát (társadalmi igazságosság, esélyegyenlőség) jelentősen tompítva és vegyítve a thatcherizmus neoliberális gazdaságpolitikájával egy olyan konstrukció jött létre, ami társadalmi törésvonalakon átívelően tudott megszólítani szavazókat.
Az új ellenzék színrelépése után több mint egy évvel azt mondhatjuk, hogy hasonló folyamatokat figyelhetünk meg Magyar Péter és a Tisza Párt esetében is. Akárcsak Blairnél, úgy Magyarnál is egy folyton formálódó politikai víziót láthatunk. Nemkülönben a vele szemben megfogalmazott kritikák is hasonló természetűek. Amíg a későbbi konzervatív miniszterelnök, Boris Johnson újságíróként „már csak a retikült” hiányolta Blairről, addig mind a kormánypártok, mind a régi ellenzék kifogásolja a korábbi kínálattal megegyező elemek felhasználását Magyar Péternél (pl. nemzeti szimbólumok gyakori használata, karizmatikus vezetés, áfacsökkentés követelése, az Európai Ügyészségbe való belépés szorgalmazása).
A brit példa azonban arra világít rá, hogy a hosszú ellenzékiségből való kitöréshez nem szükséges a tabula rasa, mivel a társadalom számára ismert elemek kreatív újrakombinálása elég lehet ahhoz, hogy végül megveregessék a szaki vállát. Bár erős a konkurenciával néz szembe a jövő évi választáson, a magyar politika legtapasztaltabb barkácsmesterének is biztosan a keze ügyébe fog kerülni egy s más a szerszámosládájából.
Zsiga Bulcsú
