Az előző részben négy olyan trendet mutattunk be, amelyek hosszútávon megkülönböztetik a magyar politikát a szűkebb és tágabb régiónkban tapasztaltaktól. Ezen eltérések miatt sokak számára érthetetlen a magyar politikai közeg. Ez az egyediség pedig nem valamiféle misztikumból, vagy kevesek által ismert titokból, hanem a magyar történelem tanulságaiból ered. Az első részben ismertetettek mellé (politikatörténet, geopolitika, politikai vezető és a Fidesz) most még további négy nagyon is magyar sajátosságot mutatunk be: a domináns pártrendszer, velünk élő társadalmi traumák, se keleties – se nyugatias társadalom és törekvés a régió vezetésére.
Domináns pártrendszer
Az 1867-től datált modernkori magyar politikatörténetben mindig is léteztek domináló pártok, amelyek több cikluson keresztül képesek voltak az ország élén kormányozni. Ilyen volt a Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt, a Bethlen István-féle Egységes Párt és az elmúlt 35 évből mintegy 8 évet hatalmon töltő Fidesz. Azonban a dominancia kialakulása nem értelmezhető önmagában, ahhoz mindenképp ismernünk kell az ellenzék szerepét is. E három korszakban jellemzően fragmentált és diszfunkcionális módon működtek a kormányon kívüli erők, amelyek legtöbbször képtelenek voltak a győzelemre. Ám ha mégis sikerrel jártak, az sem hozott stabil és tartós kormányzást és rövid időn belül visszatért a domináns párt. A sikertelenség több okra vezethető vissza: hibás politikai stratégia, erőforráshiány, gyengébb minőségű és karizmájú politikusi csapat, a társadalmi igények hibás felmérése, személyi ellentétek, koalícióképtelenség, stb. A magyar helyzet azért is egyedi, mert a közép-kelet-európai régió más országaiban alig volt tapasztalható hasonló dominancia. Ugyan az orbáni rendszer meglehetősen stabilnak tűnik még a Magyar Péter-féle sikermenet után is, ám érzékelhetőek bizonyos változások a Fidesz részéről. A magyar helyzethez legközelebb talán Szlovákia áll, ahol a Robert Fico vezette Smer 2006 és 2020 között egy kisebb megszakítással (2010-2012) képes volt javarészt koalíciós társakkal kormányozni az országot és fenntartani egy közel domináns pozíciót (2012-2016 közötti egypárti kormány). A szlovák példa kapcsán is jól kirajzolódnak ugyan azok az ellenzéki hiányosságok, amelyek lehetővé tették, hogy az EU egyik legarányosabb választási rendszerét – amelyben a koalíciós kormányzás az alapfelállás – majdnem dominálhassa egy párt.
Velünk élő társadalmi traumák
A társadalmi traumák alatt általában olyan generációs sokkra szoktunk asszociálni, amelyek valamilyen háborúkkal teli időszakban érintették az egész közösséget. A két világháború önmagában is traumák sokaságát hozta el, de az azokat követő instabil időszakok is ide sorolhatóak. Ám nem csak a fegyveres konfliktusok okozta hatásokat nevezhetjük traumáknak, hanem olyan gazdasági és társadalmi változásokat is, amelyek alapvetően felforgatják az addig megszokott mindennapokat. Ilyen volt az 1989-es rendszerváltás és az azt követően gazdasági sokkterápia évei, valamint a 2006-os őszödi beszéd körüli időszak is, amelyek egyúttal jelentősen megosztották a közösséget. Az Orbán-rendszerben több felháborodást kiváltó esemény történt már, ám egyik sem okozott komolyabb sokkot vagy alapvető változást az egész társadalom számára, viszont jelentősen elmélyítette a polarizációt.
Azaz egyre többen érzik úgy: egyrészt a 2010 óta kormányon lévő politikai vezetés és annak holdudvara mintha ellehetetlenítené a vele kritikus, nem szimpatizáló és más értékeket vallókat, miközben mindent leural (régi ellenzéki szavazók); másrészt pedig nem ideológiailag hanem gazdasági és szociális téren kiábrándultak a kormányzásból (Magyar Péterrel szimpatizálók). És nem látszik a kiút, azaz a rendszer leválthatósága, az alternatívája. Ez pedig egyre többek számára jelent traumatizáló élményt, hiszen a 2010 körül születettek nem igazán ismernek mást, csak az Orbán-rendszert, amelyben felnőnek. Csak úgy, mint annak idején a Kádár-rendszer szülöttei. Hatalmas különbség viszont, hogy a mostani nem egy zárt világ, bármikor ki lehet belőle lépni, azaz elhagyni az országot.
Az olvasó most azt gondolhatja, Magyarország nem egyedi eset efféle problémáival, biztos akadnak hozzánk hasonló helyzetben lévő szomszédos államok és társadalmak. Szlovákiában többször is leváltották Mečiart és Ficot, ám mégis vissza-vissza tértek. A románok túlléptek Ceausescun, és talán csak a szerbek vannak nagyobb lelki gödörben a magyaroknál, elnézve az elmúlt három évtizedben elvesztett területeiket és háborúikat. Miért is egyedi a magyar eset? Mert a különböző traumáink feldolgozása helyett azokat inkább felhasználja a politikai elitünk tovább erősítve a már meglévő társadalmi megosztottságot, elég csak az Orbán-kormányzatok folyamatos ellenkampányaira gondolni. Történelmi tapasztalataink és a magyar társadalomban érzékelhető értékrendek azt mutatják, kivételes érzékünk van a társadalmi polarizáció újrateremtésére.
Se keleti, se nyugati magyar társadalom
Az elmúlt években született pár értékkutatás a magyar társadalomról, amelyek mind azt mutatták ki, hogy bár az EU részének tekintjük magunkat, mégis vannak olyan trendek, amelyek alapján keletiesek is vagyunk, de akár a dél-amerikai jellemzők is megmutatkoznak. A magyar társadalom zárt gondolkodású, azaz elfogadja a fennálló helyzetet, nem igazán törekszik a változásra, illetve nem ismeri fel annak lehetőségeit. Ezen felül a társadalmunk túlzottan átpolitizált, tehát a különböző oldalakon állók közti ellentéteket nehezen tudják más szabályok feloldani. Egy nyugat-keleti skálán ez úgy jeleníthető meg, hogy bár Magyarország a nyugati-keresztény körhöz tartozna, ám sok más tekintetben a kör legszélén helyezkedne el, de épp elég közel az ukrán, orosz, bolgár és moldáv társadalmakra jellemző tulajdonságokhoz. Ez a kettősség pedig meglehetősen egyedivé teszi a magyar társadalmat: Zsolt Péter kollégám elemzéséből egy individuális, bosszúállást kerülő, méltánytalanságokat lenyelő, inkább szenvedő, mint cselekvő és a szolidaritásban sem jeleskedő nép rajzolódik ki. Ugyanakkor hiba lenne mindezt teljes mértékben általánosítani az egész magyar társadalomra.
Az azonban bizonyos, hogy a közép-európai térségből a magyar közösség a leginkább megosztott, kiszolgáltatott és befolyásolható. Márpedig emiatt sem vagyunk képesek úgy betagozódni a Nyugatba (EU), ahogy sokan mások már megtették előttünk, lásd a spanyolokat, görögöket, portugálokat, de a volt kommunista blokkból a szlovéneket és az észteket. Nem akarjuk megvívni azokat a belső társadalmi vitákat (szakpolitikai és értékrendi téren), amelyek a nyugati államok mindegyikében lezajlottak, mert az terhet és időt jelent, mindegy hogy a nyugat-utánzásról, vagy a magyar útkeresésről legyen szó. Míg előbbinél csak az intézményi minták honosodtak meg, addig a társadalmiak kevésbé. Utóbbinál az Orbán-kormány a vélt vagy valós magyar történelmi „különlegességre” és „küldetéstudatra” építkezik (a keresztély Nyugatot próbáljuk megmenteni az eltéved EU-s vezetéstől és a bevándorlástól). E két különböző minta az eltérő történelmi tapasztalatokból fakad, és úgy tűnik a köztük lévő konfliktus még bizonyosan feloldásra vár, miközben a magyar társadalomra gyakorolt hatásuk folyamatos.
Törekvés a régió vezetésére
Mi a közös Szent Istvánban, Szent Lászlóban, Luxemburgi Zsigmondban, Hunyadi Mátyásban, az Osztrák-Magyar Monarchia Habsburg uralkodóiban és Orbán Viktorban? A provokatív kérdésen túl van egy nyilvánvaló metszéspont: mindannyian a közép-európai régióban vezető szereppel és befolyással bíró Magyar Királyságot, a Monarchiát és Magyarországot akartak és akarnak létrehozni. A történelmi államalapítás, kereszteshadjáratokban való részvétel, a magyar-lengyel perszonálunió, a német-római császári cím mind azt mutatják, hogy a történelem során a magyar államiság a e térség vezető szerepére törekedett. És ez természetesen nyomot hagyott a modernkori magyar politikai gondolkodáson is. Ugyan a Habsburg Birodalom keretein belüli lehetőségek csak a kiegyezést nyíltak meg, ám így is messzemenően több esélye volt a magyar elitnek mint a cseheknek, a szlovákoknak, a lengyeleknek, a románoknak, nem is beszélve más balkáni és balti nemzetekről.
A Monarchia szétesése és az új kisantant megalakulása után évtizedekig ellehetetlenült a térség vezetése magyar szempontból, ahogy a kommunista időszakban sem voltak meg a korábbi feltételek. A rendszerváltást követő Visegrádi Együttműködés (V4) ugyan egy közös cseh(szlovák), lengyel és magyar kezdeményezésként indult, ám csakhamar kiderült: leginkább a magyar kormányok, kisebbrészt pedig a lengyelek voltak érdekeltek annak elmélyítésében és fejlesztésében. 2010-től értékelődött fel egyértelműen a V4-ek szerepe, kezdetben mint egyfajta koordinációs fórum a fontosabb EU-s tanácskozások előtt, későbbiekben pedig mint kritikus vagy blokkoló kisebbség bizonyos közösségi politikák és döntések kapcsán. Mindez javarészt az Orbán-kormányok céltudatos, EU-kritikus és régiószervező stratégiájából eredt, amelyben mind bel-, mind külpolitikai potenciált látott Babiš, Fico és Morawiecki is annak idején. Ám ahogy a V4-es partnerek lecserélődtek, úgy lett egyre szembetűnő az orbáni vezetői szereppel való kritika, eltávolodás és szembefordulás. A törést egyrészt az orosz-ukrán háborúra adott orbáni álláspont, másrészt az ún. orbanizációtól való vélt vagy valós félelem és az EU-s politikai intézményekkel való folyamatos konfliktusáválallás negatívumai okozták.
Mégis mi következik a magyar politika egyediségéből? Három megállapítás: először is Magyarország elhelyezése a mindenkori demokrácia-diktatúra felosztásban értelmezhetetlen, mert a magyar politikatörténet hosszútávú trendjei felülírják ezt a logikát. Másodszor, a domináns pártiság és régiós vezetői szerepre való törekedés a magyar történelemre jellemző jelenségek, amelyeket nem démonizálni kell, hanem inkább megérteni. Harmadszor pedig az EU-s és nyugati értékrendszertől eltér a magyar társadalom a zárt gondolkodásával, politikailag felerősített traumáival és mély megosztottságával – így kevésbé képes azokat értékelni és befogadni.
Hangácsi István
