A Méltányosság Politikaelemző Központ gyakran ír az állampolgári nevelésről. Alábbi bejegyzésben egy példát hoznék, milyen módon lehetne bevinni a hatalom, uralom és egyén viszonyát egy állampolgári nevelés órára.

Lénárt András A spanyol film a Franco-diktatúrában című könyvét olvasva találkoztam Luis García Berlanga filmrendező nevével és az 1963-as A hóhér című szatírájával, amit megnéztem. A történet hőse egy José Luis nevű fiatalember, aki beleszeret Carmenbe, az ítélet-végrehajtó lányába, és a házasságért feladja németországi terveit. Hamarosan népesebb lesz a család, és az após, Amadeo nyugdíjba vonulásával fel kell adni a szolgálati lakást, hacsak José Luis nem folytatja Amadeo hivatását. Amadeo és Carmen igyekeznek rávenni a hóhérmesterségtől iszonyodó José Luist, hogy vállalja el a hivatalt, mindannyiuk érdekében. Csakhogy szegény José Luis egy légynek sem képes ártani. Innentől kezdve a film keserű helyzetkomikumát az adja, hogy a fiatalember kétségbeesetten próbálja megakadályozni a bűncselekményeket, például beavatkozik verekedésekbe, nehogy emberölés történjen. Közben a környezete értetlenkedik, miért nem örül egy ilyen tisztes szakmának. José Luis ehelyett a kivándorlásról álmodozik, amire az újságkioszkos úgy reagál: „mostanában ez a »németországosdi« a mánia.” Ne felejtsük el, hogy az 1960-as években járunk, a német szociális piacgazdaság dübörgése idején, amikor a Német Szövetségi Köztársaság több dél-európai országgal kötött egyezményeket „vendégmunkások” toborzásáról, 1960-ban éppen Spanyolországgal.Végül José Luis nem tudja elkerülni az elkerülhetetlent, és kénytelen végrehajtani egy kivégzést Palma da Mallorcán. A börtönőröknek úgy kell négyesével lefogniuk a fiatalembert, és kirángatniuk az udvarra, mintha ő lenne az elítélt. Amikor megint találkozik feleségével és apósával, azt kiabálja: „Soha többé nem teszem meg, soha." Amadeo azt feleli, ő is ezt mondta első alkalommal. Majd Amadeo unokájával kimegy a tengerpartra, és vidám zene csendül fel.

A történet több, mint halálbüntetés-ellenes tanmese (az is), a Franco-korszak társadalmáról szól, mélyebb rétegeiben pedig arról, hogy egy diktatúrában nincs olyan, hogy szabad akarat. A társadalom elvárja, hogy valaki végrehajtsa a legvégső büntetést, ahogyan azt Amadeo mondja, amikor vitatkozik leendő vejével a halálbüntetés értelméről. Egy állampolgári ismeret órán be lehet mutatni a halálbüntetés melletti és elleni érveket a két férfi vitája alapján. Amadeo az állam, és ezen belül a spanyol állam érveit sorolja, míg José Luis egy tágabb moralitással nézi a kérdést. Szerinte „minden ember arra vágyik, hogy odahaza, az ágyában haljon meg.” Végső soron José Luis megkérdőjelezi a halálbüntetést sokáig fenntartó Franco-rendszer jogát arra, hogy az döntsön életről és halálról.

Az állampolgári nevelés során ki lehet fejteni, hogy José Luis a tipikus passzív állampolgár, aki érzi, hogy nincs minden rendben a rendszerrel, de addig nem lázad, amíg nem kényszerítik arra, hogy olyan dolgot tegyen, amit nem akar. Kicsi pontnak érzi magát, nem száll szembe a rezsimmel – csak akkor tesz kétségbeesett kísérletet, mikor embert kell ölnie. A holokauszt és a GULAG történetéből tudjuk, hogy az elnyomó gépezetek mindig találtak tízezreket, hogy menedzseljék, irányítsák és végrehajtsák, majd eltussolják a tömeggyilkosságokat, besúgjanak, cenzúrázzanak, és kiigényeljék az elhurcoltak javait. José Luis nem ilyen ember, nála a moralitás lázad, bár végső soron úgy érzi, erkölcsileg elbukott, hiszen megtette, amit parancsoltak, de ehhez erőszakkal kellett kicipelni a vesztőhelyre. José Luis valószínűleg – a film alapján – benne lett volna a Milgram-kísérlet azon 12,5%-nyi kísérleti alanyában, aki nem megy el a halálos áramütésig, hiszen végül csak a fizikai erőszak gyűri le az ellenállását. De a körülötte lévők egytől egyig kapacitálják, ami mutatja, hogy ők már átmentek egy ideológiai nevelésen. Ilyen és ehhez hasonló kérdések feltételének helye van a Méltányosság által mindig szorgalmazott állampolgári nevelésben.

Paár Ádám