Meglepő jelenség, de időről időre a vademberség kultusza előtör a kultúrában. Amikor már megunják az emberek a kifinomultak, a civilizáltak ravaszságát és manipulálását, odamenekülnek a – képzeletbeli – vademberhez. A vadember kultusza mindig akkor jelentkezik a művészetben, amikor az írók és filmrendezők bizalma meginog a kifinomult elitben. Manapság sokan azért szeretik a politikai lázadókat – akár jobb-, akár baloldaliakat –, mert azok nyers módon, de legalább őszintének tűnnek, szemben az elkényelmesedett elittel. „Jól megmondják a tutit”, gondolják a választóik. A vadember-kultusz azonban nem működik a politikában, legfeljebb az érzelmek felkeltésére alkalmas.

Az első részben többek közt arról írtunk, hogy nem a bosszú bekövetkezte, hanem annak lehetősége az, ami korlátozza a konfliktusokat. Erről már írt John Elster A társadalom fogaskerekei című könyvében is, és velünk is készült már podcast a politikai bosszúról a Klub Rádióban. További podcastokat is tervezünk, melyekben szó lesz szociálpszichológiáról és játékelméletről. S minderről közérthetően.

Japánban közel 80 éve egy párt kormányoz. Az elmúlt hetek mégis megmutatták, hogy egy ilyen rendszerben is történnek nagy demokratikus fordulatok. Rajnai Gergely írása.

Sokat beszélünk az egyénről, mint a demokratikus politika alaptényezőjéről. De vajon mennyit tudunk az egyénről valójában, túlmenően azon, hogy az emberek választók? Mi dönti el, hogy kire szavazunk, és ki mögé állunk be? Csizmadia Ervin blogbejegyzése.

Az, hogy az influenszerek hatással vannak a politikára nem újkeletű dolog, de hogy a politikusokból egyre többen lesznek influenszerek, az igen. Új idők, új eszközök, avagy mit keres a miniszterelnök az edzőteremben?

Az előző részben négy olyan trendet mutattunk be, amelyek hosszútávon megkülönböztetik a magyar politikát a szűkebb és tágabb régiónkban tapasztaltaktól. Ezen eltérések miatt sokak számára érthetetlen a magyar politikai közeg. Ez az egyediség pedig nem valamiféle misztikumból, vagy kevesek által ismert titokból, hanem a magyar történelem tanulságaiból ered. Az első részben ismertetettek mellé (politikatörténet, geopolitika, politikai vezető és a Fidesz) most még további négy nagyon is magyar sajátosságot mutatunk be: a domináns pártrendszer, velünk élő társadalmi traumák, se keleties – se nyugatias társadalom és törekvés a régió vezetésére.

A 18. században népszerű volt az elmélet, amely Hellasz és Róma mintájára képzelte el az államok sorsát. Nem meglepő módon a független köztársaságot alapító észak-amerikai elit egy görög és latin műveltségű értelmiségi réteg volt, és ebből következően a két antik mediterrán kultúra jelentette számukra a politikai példatárat. Mondhatni, egy receptkönyvként forgatták az ókori szerzőket. A köztársasági történetírás hatott rájuk, amely szerint az államok addig képesek megőrizni a politikai és kormányzati rendszerüket, amíg a területük kicsi, és az erkölcsök tiszták. A hódítás révén jön a hübrisz, a gőg, az idegen szokások behurcolása dekadenciához vezet, a katonaságot adó szabad paraszti réteg lesüllyed, a polgárság elpuhul, a kormányzati rendszer is elkezd korrumpálódni, és végül bekövetkezik az, hogy valaki, egy önjelölt Julius Caesar megdönti a szétkorhadt köztársasági rendszert. A 19. század végén is féltek ettől. Nem véletlen, hogy ekkor sok amerikai tárgyú disztópia és Róma-regény jelent meg az Egyesült Államokban. Bármely furcsa, ezeknek van üzenete a jelen számára.