Sokat beszélünk az egyénről, mint a demokratikus politika alaptényezőjéről. De vajon mennyit tudunk az egyénről valójában, túlmenően azon, hogy az emberek választók? Mi dönti el, hogy kire szavazunk, és ki mögé állunk be? Csizmadia Ervin blogbejegyzése.

Az, hogy az influenszerek hatással vannak a politikára nem újkeletű dolog, de hogy a politikusokból egyre többen lesznek influenszerek, az igen. Új idők, új eszközök, avagy mit keres a miniszterelnök az edzőteremben?

Az előző részben négy olyan trendet mutattunk be, amelyek hosszútávon megkülönböztetik a magyar politikát a szűkebb és tágabb régiónkban tapasztaltaktól. Ezen eltérések miatt sokak számára érthetetlen a magyar politikai közeg. Ez az egyediség pedig nem valamiféle misztikumból, vagy kevesek által ismert titokból, hanem a magyar történelem tanulságaiból ered. Az első részben ismertetettek mellé (politikatörténet, geopolitika, politikai vezető és a Fidesz) most még további négy nagyon is magyar sajátosságot mutatunk be: a domináns pártrendszer, velünk élő társadalmi traumák, se keleties – se nyugatias társadalom és törekvés a régió vezetésére.

A 18. században népszerű volt az elmélet, amely Hellasz és Róma mintájára képzelte el az államok sorsát. Nem meglepő módon a független köztársaságot alapító észak-amerikai elit egy görög és latin műveltségű értelmiségi réteg volt, és ebből következően a két antik mediterrán kultúra jelentette számukra a politikai példatárat. Mondhatni, egy receptkönyvként forgatták az ókori szerzőket. A köztársasági történetírás hatott rájuk, amely szerint az államok addig képesek megőrizni a politikai és kormányzati rendszerüket, amíg a területük kicsi, és az erkölcsök tiszták. A hódítás révén jön a hübrisz, a gőg, az idegen szokások behurcolása dekadenciához vezet, a katonaságot adó szabad paraszti réteg lesüllyed, a polgárság elpuhul, a kormányzati rendszer is elkezd korrumpálódni, és végül bekövetkezik az, hogy valaki, egy önjelölt Julius Caesar megdönti a szétkorhadt köztársasági rendszert. A 19. század végén is féltek ettől. Nem véletlen, hogy ekkor sok amerikai tárgyú disztópia és Róma-regény jelent meg az Egyesült Államokban. Bármely furcsa, ezeknek van üzenete a jelen számára.

Két részben szeretnénk írni a bosszúról, az elsőben terápiás megközelítésben, a másodikban játékelméletiben. Alább az első részt közöljük.

A karizmatikus vezetők korát éljük világszerte – Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Emmanuel Macron, vagy idehaza Orbán Viktor mind-mind meghatározó személyiségek. A pártok, mozgalmak jelentősége mintha elenyészővé vált volna, minden a vezetőkről szól. A hazai ellenzék is hosszú ideje az „ellen-Orbánt” keresi, azaz egy olyan politikust, aki Orbán karizmájával rendelkezik, de épp ellene politizál. Erre volt jelölt régebben Gyurcsány Ferenc, talán egy ideig Vona Gábor, majd néhány hónapra Márki-Zay Péter, legújabban pedig Magyar Péter. Pedig a karizma ellenszere nem csak egy másik „ellenvezér” felemlése lehet, hanem van egy másik út is, amit kiválóan illusztrál az amerikai példa.

Egy német és egy magyar szerző is a múlt folyamatait vizsgálja és nagyon érdekes különbségekre bukkan a nyugati és a magyar fejlődést, a társadalom felső és alsó rétegeinek kölcsönhatását illetően.