A Méltányosság Politikaelemző Központ meggyőződése szerint a politikai elemzésnek van néhány olyan szemléleti sarokpontja, mely alapjaiban határozza meg ennek a műfajnak a nívóját és érvényességét. Ezeket tíz pontban foglaljuk össze, mindegyiket önálló bejegyzésben taglaljuk. Elsőként a folyamat-centrikus megközelítés került terítékre, a második részben a kölcsönhatások kitüntetett szerepét elemezzük.
A hazai diskurzusban számos olyan elemzéssel, tanulmánnyal, okfejtéssel találkozhatunk, amely úgy értelmez egy-egy jelenséget vagy folyamatot, hogy azt lehatárolja reaktív környezetétől, és csak a dolgot magát elemzi, akár a kémikus egy speciális baktériumot – laboratóriumi körülmények között. Se szeri, se száma az olyan publikációknak, amelyben – példának okáért – egy párt története, pillanatnyi mozgása, felépítése, pozícióváltása úgy van feldolgozva, hogy meg sincsenek említve a vele szemben álló, vagy az éppen vele szövetséges pártok. Illetőleg, ha meg is vannak említve, akkor is csak afféle kontextus-teremtő ornamentika szintjén vannak jelen – amolyan szükséges illusztrációképpen. Az ellenfelek és szövetségesek nagyon ritkán jelennek meg formáló-tényezőként. Ugyanez a helyzet, ha konkrét politikusokról van szó, nem nehéz találni olyan monográfiát, amelyben Antall József, Horn Gyula, Csurka István vagy Orbán Viktor teljes pályaíve úgy van kibontva, hogy az ellenfelek fel sem bukkannak a szövegben.
Az irodalomelméletben a műelemzések terén a kezdetektől két megközelítés rivalizál. Az egyik azt vallja, hogy a művet nem lehet elválasztani a szerző életútjáról, és a társadalmi kontextussal valamint az általános korszellem figyelembevételével kell értelmezni. A másik szemlélet szerint csak magát a szöveget kell figyelembe venni (akár a kémikus a baktériumokat a laborban), el kell határolni minden zavaró tényezőtől, mert maga a szerző is önálló műként tette le az asztalra, és nem azzal a szándékkal, hogy egész életművét hozzáértelmezzék. Az irodalomban mindkét iskolának megvan a létjogosultsága, mindkettő mellet hozhatunk fel érveket, ugyanakkor a politikaelemzésben az utóbbi szemlélet használhatatlan. Szinte biztosan féloldalas válaszokat szül, olyan ez, mintha egy numizmatikus mindig csak az érem egyik oldalát vizsgálná. Nézzük, hogyan is fest ez a dilemma a példák szintjén, haladjunk a nagyobb egységektől, a mikro szintig, kezdve azzal, hogy a liberális demokrácia értelmezhető-e önmagában, majd vessünk egy pillantást az ideológiák dialektikájára, hogy aztán eljussunk a hazai belpolitika jelenének legfontosabb kérdéséig.
A liberális demokrácia mint ellenhatás
A liberális demokrácia mint konstrukció létrejötte nem egy eleve elrendelt evolúciós lépcsőfok. Nem következik az ember eredendő természetéből, sem az emberi társadalmak fejlődési logikájából, legalábbis nem jobban, mint a diktatúra vagy a teokrácia. A liberális demokrácia egy ellenreakcióként jött létre, megszületését a bipoláris világrend dinamikája tette lehetővé. A második világháborút követően ugyanis – miután a nemzetiszocializmussal leszámolt – a Nyugat egy nem kevésbé veszélyes ellenféllel nézett szembe: a Szovjetunióval. De kezdetben nem is annak katonai ereje okozott fejtörést, hanem inkább legfőbb exportcikke: a kommunizmus. A nyugati elitek valóban rettegtek attól, hogy országukban kommunista hatalomátvétel történhet. Még élénken emlékeztek arra, hogy ez az eszmerendszer hogyan volt képes a két világháború között egyik pillanatról a másikra a tömegeket állítani maga mögé. Az egyes országok belpolitikájában eltérő intenzitással jelentkezett ez a kihívás, és ennek megfelelően az ellenreakció is különbözött. Volt, ahol a jogállamiságot gyengítő boszorkányüldözésbe (McCarthyzmus), de volt, ahol polgárháborúba torkollt (Görögország), és csak külső beavatkozással sikerült visszaszorítani a kommunista erőket. A Nyugat idejekorán rájött, hogy ezt a küzdelmet a hazai színtéren nem üldözéssel vagy fegyverekkel kell megvívni, hanem egyfajta modell-versenyként kell felfogni. Vonzóvá kellett tenni a nyugati polgári társadalom modelljét, azon néprétegeknek, akik számára a kommunizmus nagy ígéretei továbbra is vonzóak voltak. A Nyugat fel is vette a versenyt, és megtalálta hatékony ellenszert is, ez nem más volt, mint a jóléti állam koncepciója. Ez volt a Nyugat válasza a kommunista modell mételyére. A kapitalizmus megszelídítésével, a szociális piacgazdaság megteremtésével, a jogállamiság kiteljesedésével a liberális demokrácia képes volt valódi tömegbázist teremteni magának. Ez a versenyfutás a 20. század második felében a népért folyt, mely a történelem talán legátfogóbb prosperitását eredményezte Nyugaton, valójában a nép megnyeréséért zajlott.
Ideológiák kölcsönhatása
Most nézzünk egy példát arra, hogy lehet-e az ideológiák alakulását/fejlődését önmagában értelmezni (spoiler alert: nem). Az Egyesült Királyságban a 20. század második fele a két pólusképző világnézet – a konzervativizmus és a szocializmus – küzdelméről szólt az Egyesült Királyságban, és ennek az ütközetnek az adott különleges fénytörést, hogy mind a kettő saját immanens válságát élte. Ebből a válságból – sajátos módon – mindkettő úgy keveredett ki, hogy egy harmadik pólusképző világnézet (liberalizmus) elemeit építette be eszmerendszerébe, ezzel frissítve fel önnön gazdaságfilozófiáját és idealizált emberképét, így korszerűsítve és popularizálva saját társadalmi vízióját. Ennek eredményeképpen első körben létrejött a neokonzervativizmus, mely a klasszikus konzervatív társadalomszemlélethez illesztette hozzá a neoliberális gazdaságpolitikát, és ez az ideológiai konstrukció nemcsak az amerikai jobboldal győzelmét és a brit konzervatívok domináns pozícióját biztosította, hanem a világ megannyi országában igazodási pontként szolgált a jobboldali pártok számára. Erre egyfajta válaszreakcióként született meg a posztmodern szociáldemokrácia (harmadik út), melynek fő állítása az volt, hogy létezik egy középút a neoliberalizmus és a szocializmus között, és legfőbb ajánlata a társadalom számára, hogy képes az országot erre a harmadik útra terelni, képes létrehozni egy (piacbarát) esélyteremtő államot. Ezáltal akadálymentesítették a feltörekvő középosztály útját a Munkáspárt felé, mindazokét, akik nem kértek a szenvtelen thatcheri darwinizmusból, de korábban elijesztette őket az államosítás és a nivellálás lázálma.
A hazai dilemma
Az is nyilvánvaló tehát, hogy nemigen lehet egy-egy ideológiai irányzat változását, válságát, fejlődését sem önmagában vizsgálni, mert oly mértékben hatnak egymásra, hogy a versengés során nemcsak egymás válságát okozzák, de a kilábalásban is döntő szerepet játszanak. Hazai vizekre evezve, talán nem túlzás azt állítani, hogy a Tisza Párt megjelenése szokatlan dinamikát vitt a magyar belpolitikába, ugyanakkor talán abban az esetben járunk a legközelebb a valósághoz, ha az előttünk álló egy év történéseit úgy értelmezzük, mint az Orbán-párti és az Orbán-ellenes tábor stratégiai ütközetét. Ennek fényében a következő időszak egyik elméleti kulcs-dilemmája, hogy lehet-e értelmezni a Magyar Péter jelenséget, az Orbán-jelenség nélkül? Ezt a kérdést most megválaszolatlanul hagyjuk, mert aki a következő hetekben, hónapokban figyelemmel kíséri a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzéseit, kielégítő választ kap majd erre.
Novák Zoltán
