A “történelem ismétli magát” kifejezést rendszerint negatív kontextusban szoktuk emlegetni, elvégre a fejlődést a lineárisan előre tartó haladással azonosítjuk. Ha a történelem valamilyen módon visszatér, azt kudarcként éljük meg. Amit úgy érzünk egyszer már meghaladtunk, végleges, lezárt ügy, nem kell vele foglalkozni többé. Holott gyakori, hogy régi problémák új köntösben jönnek elő, ilyenkor a történelem épp, hogy segít minket az alkalmazkodásban. Így van ez napjaink geopolitikai átalakulásával is.

A történelem megmutathatja például, milyen versengő elméletek léteztek a liberális világrend előtt. Merthogy voltak ilyenek, csak épp mára teljesen feledésbe merültek. A második világháborút követően egyáltalán nem volt evidens a liberális világrend dominanciája. Miután azonban kialakult, elszoktunk a versengő elméletektől, így nem is nagyon értjük, mi állhat az amerikai elnök látszólag mindenre kiterjedő változtatási kísérlete mögött. Menjünk hát vissza egy kicsit az időben a jelenlegi világrend kialakulása elé a geopolitikai gondolkodás születéséhez, és tekintsük át Owen Lattimore amerikai sinológus javaslatát a világ lehetséges működésére az 1940-es éveket követően. Nem először írok róla, most azonban újra aktuális. Lattimore ugyanis egy nagyon más hatalmi egyensúlyt képzelt el, mint ami a későbbiekben létrejött. Egy pluralisztikus demokratikus világrendet, amely nem Amerika-centrikus.

Háromosztatú világrendje egy amerikai, egy orosz, és egy ázsiai demokratikus blokkot eredményezett volna, önálló politikai, gazdasági filozófiával, mivel például az egyéni szabadság és egyenlőség fogalmai nagyon eltérőek az említett régiókban. Úgy vélte, ezzel az ázsiai térség is demokratizálhatóvá vált volna. A blokkok tiszteletben tartották volna egymás különbségeit, együttműködve, és egyidejűleg versenyezve is egymással, mivel a világ országai maguk választhatták volna meg, mely nagyhatalom vonzáskörébe szerettek volna tartozni. Koncepciójának középpontjában tehát a szuverenitás és a kulturális különbözőségek tisztelete állt. Úgy vélte, hogy egy rendszer jellegét csak saját történelméhez képest viszonyítva lehet megítélni, más országokkal összehasonlítva nem. Koncepciója rámutatott a demokráciáról való gondolkodás nyugati megközelítésének korlátaira.

Hogy terve végül nem valósult meg, szinte mindegy is. Akkor amikor sokak szerint egyfajta blokkosodás, átrendeződés felé halad a világ, az számít, hogy volt ilyen jellegű gondolkodás.  Lattimore alapvető kérdéseket tett fel egy olyan korszakban, amikor még nem volt evidencia az amerikai hegemónia. Hogyan jön létre egy világrend? Elégséges a demokratikus elvek és a nyugati intézményrendszer exportálása s a demokrácia megvalósítható bárhol a világon? Nemzetköziesíthető a demokrácia, vagy földrajzilag, kulturálisan meghatározott? Most amikor az Egyesült Államok mintha önként lépne hátrébb a hegemón szerepéből, s számos feltörekvő erő van, amely benyomulna a megüresedett geopolitikai térbe, újra elő kell venni ezeket az alapkérdéseket. A jövő a múltban kezdődik. Az által, hogy újrafelfedezzük mindazt a felhalmozott tudást, ami a jelenlegi világrendhez vezetett. Akár megújul, akár marad úgy, ahogy van, érdemes végiggondolni, hogy a liberális világrend mit ígért, mit teljesített, és mi az, ami miatt a történelem, ha úgy tetszik, körbeért. Hogyan valósult meg a nemzetek szabadsága, a politikai ágencia azon országok számára, amelyek önként csatlakoztak a liberális világrend vonzáskörébe? S milyen szabadság-élményt nyújtanak az új koncepciók? Nem állítom, hogy Trump a fent bemutatott koncepciót tenné magáévá, azt azonban igen, hogy Owen Lattimore javaslatának ismerete sokat segíthet napjaink átalakulásainak értelmezésében. Egyáltalán annak megértésében, hogy a jelenlegi világrend is több versengő koncepció közül emelkedett ki. A küzdelem az új nagyhatalmi egyensúly megteremtéséért messze nem lesz olyan idilli, mint ahogy at Lattimore anno elképzelte.

Lakatos Júlia