A több mint 15 éve regnáló Orbán-rendszerben a Fidesz egyik stratégiai előnye a politikai közép, ún. a-la-carte szavazók meggyőzése és megtartása. Ők azok, akik nélkül egy szoros és kiélezett helyzetben nagy valószínűséggel nem tud győzni se a Fidesz, se a TISZA Párt. Ám nehogy azt gondoljuk, hogy ez valamilyen magyar sajátosság: a világ demokráciái tele vannak a-la-carte szavazókkal.
Kik az a-la-carte választók? Ez az a csoport, amely egy voksolás során arra a pártra szavaz, amely a legkedvezőbb és legelérhetőbb ajánlatot kínálja számukra. Egy olyan sokszínű rétegről beszélünk, amely képlékeny ideológia, szakpolitikai és szimpátia preferenciákkal rendelkezik, és akik több párttal is rokonszenveznek. Sőt, egyszerre lehetnek akár a politikát nagyon felületesen követők is, akik az utolsó pillanatra halasztják döntésüket. Ám e csoport számára mindenekelőtt a saját jólétük biztosítása az elsődleges, minden más preferencia csak ez után következik. E réteg nélkül nem tudott volna az MSZP sem újrázni 2006-ban, ahogy a Fidesz sem 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben. Hogy mekkora méretű és milyen irányultságú lehet ez a választói réteg, azt nehéz pontosan meghatározni: vélhetően 20 és 30 százalék közé tehető, és a politikai skálán inkább jobboldali beállítottságú.
Hogy mennyire is fontos a politikai közép megnyerése, azt legutóbb a 2023-as szlovákiai parlamenti választások igazolták. A kampány során sokan azt gondolták, hogy majd az orosz-ukrán háború és Szlovákia euroatlanti orientáltságáról szóló viták fogják eldönteni a voksolást. Többek között szinte az összes szlovákiai jobboldali és liberális beállítottságú pártnál erről voltak meggyőződve. Ám több olyan felmérés is született a kampányidőszak előtt, amelyekben a válaszadók inkább a folyamatos vitákon, káoszon, instabilitáson alapuló kormányzást (Matovič- és Heger-kormányok) helyezték a legelső megoldandó problémák közé. A pár évre ellenzékbe került Robert Fico (SMER) és Peter Pellegrini (Hlas) mintha csak ráéreztek volna erre amikor a biztonságon és stabilitáson alapuló kormányzás ígéretére építették a kampányukat, és végül ezzel nyertek. Pontosabban leginkább Pellegrininek sikerült meggyőznie az a-la-carte szavazók többségét (létszámuk a választásra jogosultak körében 30 és 40 százalék közé tehető), amely végső soron pártjának parlamenti mandátumot, neki pedig később államfői posztot hozott.
Mi a helyzet most Magyarországon? A TISZA Párt gyors felfutásában a 2024-es EP választáson az ellenzéki oldal voksainak megnyerésén túl nagy valószínűséggel az al-a-carte egy kisebb részének meggyőzése is szerepet játszott. És ez a trend, úgy tűnik tovább erősödhet a felmérések és a párt országjárásán látottak alapján. Ezt vélhetően ők is érzékelik: hiszen nem hiába tartalmaz legalább nyolc olyan ígéretet a TISZA Párt 21 pontja, amelyek egyszerre és széles körben érintik különböző társadalmi csoportok életszínvonalát és megélhetését. Emellett Magyar Péterék egyértelműen az eddigi bal-jobb vagy nemzeti-liberális szekértábori ideológiai logika feltörésén dolgoznak. Ennek alapját a “nincs jobb és bal, csak magyar” mottó adja, a gyakorlatban pedig olyasféle távolságtartásban nyilvánul meg, mint az orosz-ukrán háborúról szóló vitától, vagy legújabban a PRIDE körüli tüntetésektől és megnyilvánulásoktól való távolmaradás.
A magyar politikai közép szerepe az élesedő pártversenyből fakadóan felértékelődhet. Jelenleg azt láthatjuk, hogy mind a Fidesz, mind a TISZA megpróbál minél szélesebb körű, kedvezményesebb és megfoghatóbb ajánlatot tenni ennek a rétegnek, legfőképpen a jóléti szempontok mentén. Úgy tűnik sok múlhat majd az egész történet keretezésén is: míg a Fidesz a nemzetközi kitekintésre, addig a TISZA hazai viszonyokra fókuszálva kampányol. Ahogy a felvázolt szlovák példa is megmutatta: az a párt fogja megnyerni a parlamenti választást, amely a leginkább meg tudja fejteni a politikai közép gondolkodását.
Hangácsi István
