Az élet legtöbb eleme kezd visszatérni a normális kerékvágásba, még akkor is, ha a vírus hatását továbbra is nap, mint nap érzékeljük. A politika sincs ezzel másképp, szép lassan végéhez közeledik az az időszak, amikor kizárólag a vírus okozta problémák kezeléséről szóló kommunikáció lebegett a vezetők szeme előtt. Az újrakezdéssel előkerülnek a szokványos politikai ügyek – Kanadában például egy korrupciós ügy tudta átvenni a koronavírus helyét a címlapokon.

Egyre többen írják, hogy “megszületett az ellenzéki választó”, de valójában olyan, hogy ellenzéki szavazó nincs is. Csak szavazó. Lakatos Júlia blogbejegyzése.

Ki ne ismerné az éjjeliőr-állam kifejezést, amelyet a korai liberalizmus terjesztett el, s arra vonatkozott, hogy az állam nem folyik bele a gazdaságba. Ezt továbbgondolva az a kérdés: lehetséges-e ma „nappaliőr” állam? Demeter Szilárd interjúja az apropó.

Paár Ádám írása azt vizsgája, hogy a szakirodalom által populistának nevezett hősök hogyan jelennek meg az amerikai moziban.

Az elmúlt hetek Amerikában zajló tüntetései kapcsán sokszor elhangzik, hogy végre hangosan hallatja a hangját és szólal fel az érdekei mellett egy elnyomott kisebbség. Donald Trump 2016-os megválasztása kapcsán azonban még egy másik elnyomott csoport segélykiáltásától volt hangos a média, amikor a választás eredményére próbáltak magyarázatot találni.

A populisták korában a szakpolitikus karakterű vezetők szinte teljesen eltűntek a politikából. A koronavírus okozta válság alatti kommunikáció viszont mintha visszahozta volna ezt az elfeledett vezetőtípust.

Adott egy kutatás Angela Merkel, Emmanuel Macron, Boris Johnson és Orbán Viktor válságkommunikációjáról. Akik arra tippelnének, hogy egyik oldalon Macron és Merkel, másik oldalon Johnson és Orbán megnyilvánulásai hasonlítottak legjobban egymásra, kénytelenek lennének csalódni.