Majdnem száz éves korában elhunyt Fülöp herceg, II. Erzsébet férje. Londonban a taxisok hatalmas felvonulással rótták le kegyeletüket. És április 11-én a költészet napja is volt.
Nagy véletlen, hogy a brit királynő férje, Fülöp herceg haláláról a magyar költészet napján írok. A kapcsolat a kettő között egyáltalán nem erőltetett. De erről kicsit később.
Emlékezzünk meg először arról, hogy Buckingham Palota környékén taxisok sokasága, brit zászlókkal vonult fel a szomorú esemény kapcsán. Tudhatjuk persze, mi ennek az oka. Ahogy olvasható: a herceget „különleges kapcsolat” fűzte a taxisokhoz, hiszen fiatalabb korában sokszor inkongnitóban taxiba szállt, úgy járta a várost. Úgy is mondhatnám: megtisztelte a taxisokat, akik nem felejtettek, s most ők fejezték ki mélységes tiszteletüket.
Vajon elképzelhető lenne-e Magyarországon ilyesfajta tisztelet-kifejezés? Természetesen adja az ég, hogy minden politikusunk az emberi életkor felső határáig éljen (mint a brit herceg), de ha történetesen előfordul majd bármikor, hogy egy vezető hazai politikus eltávozik az élők sorából, lesz-e taxis-felvonulás? Vagy lesz-e bármilyen össznépi, úgy értem: politikán túli kegyelet-lerovás? Ami, ugye, arra utalna, hogy a politikusnak volt valamilyen emberi arca, és ezt sok magyar honpolgár visszaigazolja. Nem csak az lesz-e, hogy az illető politikus saját tábor természetes módon megemlékezik, az ellentábor pedig (legfeljebb) udvariasan hallgat? Van rá esély.
Pedig mennyire fontos egy ország számára, hogy legyenek a politikusokat és az állampolgárokat összekötő – hogy is mondjam – szimbolikus események. A Kádár-rendszerben a rendszer lazulásában fontosak voltak azok a temetések, amelyeken a formálódó demokratikus ellenzék képviselői vettek részt. Ma más időket élünk. Ma olyan események kellenének, amelyek arról szólnak, hogy vannak olyan politikusaink, akiket pártállástól függetlenül szeretünk.
A brit monarchiában a királyi család tekintélye még mindig hatalmas. A magyar politikában nincs olyan tekintély, aki mellett egy ország sorakozhatna fel. Nincs, és talán nem is volt soha. Kosztolányi írja valahol, hogy nálunk a halottak is politikai halottak, akik halálukban is elválasztanak minket.
Babits jut eszembe (visszatérve a költészet napjára). Az ő kötetében (Herceg, hátha megjön a tél is) van egy vers, amelynek Szimbólumok a címe. Ebből idézek:
Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
fény nélkül és magadban kushadó
a sors nagy árja féluton elejtett
s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
lusta tó, melyet Isten is felejtett
nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
vigaszul villog sok beteg szivárvány.
(Mindenkitől elnézést, de ha a volt brit nagykövet szaval, akkor talán egy politológus idézhet verset).
Csizmadia Ervin
