Világunk még sohasem volt olyan bizonytalan hely, mint manapság, amikor válságok sora követi egymást és a régi világmagyarázatok kivétel nélkül mind érvényüket vesztették. A politikai hatalom ezt felismerve igyekszik megteremteni egy stabil és „normálisan működő” világ látszatát.

„De aki része akar lenni a közösségnek, nem érdekelt abban, hogy felforgassa a fennálló rendet. Ez ahhoz vezet, hogy elfogadják a nem nagyon jó, nem nagyon gazdag, nem nagyon igazságos, mégis stabil világot, amiben élnek. A NER mozgatóinak pedig a stabilitás az alapérdekük”. Ez az idézet néhány nemrégiben megjelent kötet kapcsán fogalmazódott meg, amelyek többek között arra keresték a választ, hogy hogyan volt képes a Fidesz az elmúlt évtizedben egy olyan rendszert kiépíteni, amelyre mindeddig nem volt képes reális veszélyt jelenteni az ellenzék.

A 2007-08-as gazdasági világválsággal a hidegháború lezárultát követő optimista szakasz jól látható módon véget ért és egy olyan új korszak vette kezdetét, amelyet a bizonytalanság érzésével lehetne a legjobban leírni. John Kenneth Galbraith persze már a hetvenes években rámutatott arra (ld. többek között a The Age of Uncertainty című televíziós sorozatot), hogy a neoliberális kapitalizmus strukturális jellemzője az instabilitás és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, ezt azonban a 80-as évek kedvező gazdasági körülményei, majd a 90-es évek eufóriája még képes volt elfedni a szélesebb nyilvánosság előtt. A gazdasági világválságot követően azonban szűkebb környezetünkben is sorra érkeztek az újabb és újabb válságok (szuverén adósságválság az Európai Unióban, menekültválság stb.), amely szép lassan kialakított a társadalomban egy permanens válságérzetet, amelynek fényében egyre inkább vonzóbbá vált egy korábbi időszakba való visszatérés ígérete. Főleg így van ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mindeközben tömegek munkahelyei váltak bizonytalanná a robotizáció és mesterséges intelligencia fejlődése miatt (itt elég csak a napokban bejelentett gyárbezárásra gondolni Ózdon vagy a személyzetet nem igénylő boltok létrehozását lehetővé tevő technológia megérkezését hazánkba). Bizonytalanná vált az is, hogy hol van az egyes egyének helye a társadalomban, illetve hogy valóban a liberális demokrácia-e a legjobb berendezkedés vagy ezt a formát immár meghaladta az idő.

A munkaerőpiacon a robotizáció mellett az is egy nagyon komoly problémát okoz, hogy a rugalmasság vált a legfontosabb képességgé, fokozatoson megszűnnek a világosan meghatározott munkaidővel rendelkező állások, amely folyamatnak a home office elterjedése egy újabb löketet adott, hiszen ez minden korábbinál jobban elmosta a határt a munkaidő és a szabadidő között. Ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb teret nyernek a projektalapú és részmunkaidős állások, ahol nem alakulhat ki a munkavállalói szerveződésnek az a szintje, amely képes lenne gátat szabni a munkáltatói visszaéléseknek. Az ebből következő bizonytalanság és az ember saját élete feletti kontroll elvesztése okolható leginkább a stressz elharapózásáért a társadalomban, amelynek nagyon komoly következményei vannak a társadalom mentális egészségének az alakulására, ez pedig természetesen befolyásolja a politikai diskurzus minőségét is, nem a legjobb irányba. A munkahely elvesztése, illetve a stabil munkahely hiánya pedig identitásválságot is eredményez, hiszen míg például a múlt század proletárjának volt egy biztos osztálytudata és identitása, így egyértelműen el tudta magát helyezni a társadalomban, addig a ma alacsonyan képzett emberének a társadalomból való kivetettség jut csak osztályrészül. Mindez pedig természetszerűleg vonja maga után azokat az indulatokat, amelyek növelik a radikális politikai megoldások iránti igényt a társadalom széles rétegei körében. Ezeknek a folyamatoknak a koronavírus-járvány, valamint az annak megfékezésére hozott intézkedések pedig csak újabb lendületet adtak.

A munka világa mellett tehát a politikai szférában is nagy változásoknak lehetünk a szemtanúi. Nem érvényes többé egy nagy elbeszélés sem, a nagy ideológiai narratívák mind halottak, mivel már nem fogadják el őket a nagy tömegek a maguk valóságaként, egyre inkább a saját csoporton belül uralkodó mikronarratíva alapján szervezik emberek az életüket. Eklatáns példája ennek a mainstream média soha nem látott mértékű hitelvesztése, az ott elhangzó információkat immár bárki megkérdőjelezheti és a technológia segítségével (ld. videómegosztó platformok) legalább akkora tömegnek tudja mindezt eljuttatni. A legtovább kitartó elbeszélés, a liberális történet is kifulladt mára, az átlagemberek már úgy érzik, hogy nem ők vannak ennek a narratívának a középpontjában. Ráadásul ahogyan az automatizáció egyre inkább teret nyer, úgy veszti el gazdasági értékét az emberi munkaerő, ez pedig az egyszerű átlagemberek további leértékelődését jelentheti a politikai elit szemében. Yuval Noah Harari izraeli történész szerint ez azt fogja eredményezni, hogy a XXI. században már nem a kizsákmányolás ellen kell majd a tömegeknek harcolnia, mint a korábbi időszakban, hanem az eljelentéktelenedés ellen. Az eljelentéktelenedés egy másik szempontból is problémás, ahogyan arról Jean Baudrillard francia filozófus írt: a technológia túlburjánzása azt a következményt vonja maga után, hogy az új virtuális világunkban az identitás teljesen elvész, az egyediség csak anomáliaként marad meg a rendszerben, ezáltal minden ember felcserélhetővé és pótolhatóvá válik. Ma ez utóbbi fenyegetés aktuálisabb mint valaha: a járvány következtében a munkától kezdve az iskolai oktatáson keresztül egészen a személyes, barátokkal való interakcióig minden áthelyeződött a virtuális térbe, ezzel felgyorsítva a már korábban is nagy lendülettel zajló folyamatot. Mindez természetesen nem most kezdődött el, a posztmodern megérkezését a politikába a nagyhatalmak közül először Oroszországban ismerték fel, ahol már a szocializmusból való kiábrándulással megtörtént a nagy világmagyarázatokkal való leszámolás, így az olyan spin doctorok, mint például Vlagyiszlav Szurkov már az egész rendszert (ld. szuverén demokrácia) nem is titkolt módon erre az alapra építethette fel a 2000-es években.

Visszatérve az írás elején megfogalmazott gondolatra: az egyre inkább bizonytalanabbá váló világnak egyenes következménye, hogy minden korábbinál jobban felértékelődik a társadalom stabilitás iránti vágya, amelyik politikai aktor pedig ezt (vagy inkább ennek a látszatát) biztosítani tudja, az nagyon komoly előnyre tesz szert a riválisaival szemben.

Vermes Ádám