A magyar nép kiszabadítja a foglyokat, és megdönti Ausztria uralmát. Hihetetlennek hangzik? A filmvásznon egyszer megtörtént. S ráadásul egy francia filmben. Mielőtt nagyon dagadna a keblünk, vagy szigorúan összevonnánk a szemöldökünket, tisztázzuk: ez nem egy történelmi filmben történt, hanem egy kalandfilmben. Március 15-e kapcsán az alternatív történelmi filmekről és annak egy 48-hoz kötődő példájáról lesz szó.

Nincs március 15-e, hogy el ne sírnák valamelyik fórumon az ilyenkor szokásos ásításra ingerlő közhelyeket: „a magyar forradalmak mindig elbuknak”, a „magyar történelem tele van vereséggel” (melyik nép története nincs?). Ilyenkor jönnek mindig az unalmas szónoklatok, a csikorogva aktualizálgató Kossuth-Széchenyi/Batthyány/Görgei/Deák szembeállítások (mintha nem mind ugyanazt akarták volna: a polgári átalakulást), s az örökös siránkozás, hogy „még mindig nem készült film a szabadságharcról, mindig a Várkonyi-adaptációkat nézzük”. Jelezzük: utóbbi még tényszerűen sem igaz, hiszen 2019-ben elkészült a Guerilla című film a szabadságharcról, amely egy kis embercsoport, egy erdei szabadcsapat életén keresztül szól mélyen emberi sorsokról.

A COVID-járvány idején különösen fontos lenne az őszinte öröm afölött, hogy – miként a dal mondja – „sokszor elsirattak, mégis itt vagyunk”.      

Ezért ez a bejegyzés nem a fentiekről szól!

Véletlen egybeesés, hogy 15-hez közel, március 24-én hunyt el Jules Verne (1828-1905), a „mi Verne Gyulánk”, aki szinte tiszteletbeli magyar író lett. Több mint száz könyvet kitevő életművéből négy magyar tárgyú regényt és egy elbeszélést találhatunk. A legtöbb alkalommal megfilmesített magyar tárgyú könyve a Sándor Mátyás. Verne 1885-ben írta ezt a regényt, olyan időben, amikorra a francia közvélemény 48-as magyarbarátságának lobogó tüzéből nem maradt más, mint hamu. Megalkotta Sándor Mátyás/Antekirt doktor alakjában a világ legszimpatikusabb anarchista hősét, aki ráadásul magyar nemzetiségű. Nem lehet eléggé becsülni, hogy egy francia író tisztelgett a magyar szabadságküzdelem emléke előtt akkoriban, amikor a francia közvélemény lassan elfordult a közép-európai ügyektől.

      Három alkalommal filmesítették meg a Sándor Mátyást (ha nem számítjuk ide a Tanácsköztársaság 1919-es, megvalósulatlan filmtervét). A magyar közönség számára a Bujtor István főszereplésével készült 1979-es hatrészes sorozat a legismertebb földolgozás, de most az 1963-as, Georges Lampin által rendezett adaptációról lesz szó. Nem mellesleg, a filmnek van egy magyar szála: a film zenéjét szerző Joe Hajos – mint vezetéknevéből sejthető – magyar (Hajós Józsefként született). Ez a film tipikus példája annak, amit „alternatív történelemnek” nevezhetünk. A film készítői nem elégedtek meg azzal, hogy – hűen a regényhez – Sándor Mátyás bosszút áll az árulókon, akik két barátját kivégzőosztag elé juttatták. A film végén az osztrákok kivégzőosztag elé állítják Sándor Mátyást, ám felkelés kezdődik, minek következtében a nép kiszabadítja a forradalmárt, és a magyarok kivívják a függetlenséget.

 Ha valaki magyarként nézi a filmet, eléggé meglepődik a végkifejleten. De ne legyünk túl szigorúak, ne történészkedjük túl a dolgot: ez egy élőszereplős kalandos mesefilm, ami nem is akar másnak látszani. Ha valamiért a film bírálatot érdemel, az nem a történelmi hűség. A fő baj vele, hogy a negatív szereplők súlytalanok (az 1979-es alkotásban Sárkány, a nevével is jellemzett gonosz áruló egy elegáns, tenyérbe mászó alak, akinek van egy igazán ördögi, cinikus, fanyar stílusa – az 1963-asban simán egy pszichopataként ábrázolják). Viszont a film még hibáival együtt is szórakoztató.

A Sándor Mátyás nem a magyar történelem fölmondásáról szól, hanem egy alternatív, „sohanemvolt” Magyarországról. Nem véletlen, hogy a filmben egyébként csak magyarokat és osztrákokat említenek, de egyetlen történelmi személyiség neve nem hangzik el. Tele a filmtörténet hasonló alternatív történelmi filmekkel. Néhány példa: Invázió (1952), Vörös hajnal (1984), Vadiúj vadnyugat (1999), Becstelen brigantyk (utóbbi címen 1978-ban olasz és 2009-ben amerikai film készült).

Ezek mind azzal játszanak, hogy beleírnak valamilyen módon a történelembe (pl. A Becstelen brigantyk-ban megölik Hitlert és a teljes náci vezérkart, hat hónappal a háború valódi vége előtt). A steampunk és a szürrealizmus kifejezetten szeret játszani a történelemmel, megcsavarva a valóságos politikai szituációkat (Verne mindkét irányzat előfutára). A spagettiwestern műfaja tipikusan gyakran él az anakronizmusokkal (ld. modern fegyverek – tankok, repülők – a vadnyugaton).

Nincs ezzel baj, ha az alkotók intellektuális játéknak és mesének tekintik ezeket a műalkotásokat, és ha a közönség is annak tekinti (ugyebár, tájékozatlanul leülni a képernyő elé nem kötelező!).

Egyik általunk sorolt film sem egy Bűn és bűnhődés színvonalú alkotás, de nem is kell annak lenniük. Szükség van ilyenekre is. Mindkét típusnak van funkciója.

Paár Ádám