Ahogyan egy, a blogon megírt korábbi bejegyzésünkben (Mit kezdjen a magyar mozi a szélsőjobbal?) kifejtettük, a magyar szélsőjobboldal filmes története még forgatókönyvre vitelre, illetve megfilmesítésre vár, mert a legtöbb film nélkülözi a valós motivációkat, és ebből fakadóan a történeti drámaiságot. Ezúttal egy más típust képviselő szélsőség filmes ábrázolására tekintünk ki. Igaz, nem külön politikai irányzat, „csak” egy erőszakszervezet, de a nyilasokhoz hasonló misztikus köd övezi a magyar történelem legrettegettebb rendőri szervét, az Államvédelmi Hatóságot. Bár a Rákosi-korszakról szóló filmek többsége megidézi a galambszürke egyenruhás testületet, a legtöbb film mégse jut tovább az öncélú rettegtetésen és az allegorizáláson. Egy film (Franciska vasárnapjai) kilóg ebből, ám az pedig túl korán érkezett, s ezért feledés lett a sorsa. S ismét adódik a kérdés, amit korábban feltettünk: nem feladata a demokratikus nevelésnek az is, hogy szembesítse az állampolgárokat azzal, hogy bárki vétlen szemlélőből tettessé válhat?

Minden az arab-izraeli konfliktusról szól ma a hírekben. De miért fontos ez politikailag? Rajnai Gergely blogbejegyzése erre keresi a választ.

Sokat beszélünk arról, hogy 1990-ben megjósolták a liberális demokrácia világméretű győzelmét. De száz évvel korábban is ezt tették – igaz, akkor csak a „sima” demokrácia győzelmét jósolták. Csizmadia Ervin jósol száz évvel későbbre.

Összeesküvés-elméletek, dezinformáció, fake news. Ahogy az információ elérés gyorsul és bővül, úgy fejlődnek a félrevezetés különböző formái is. Kérdés, mikor jogos gyanakodni, és mikor van, hogy túlzásokba esünk?

Amikor visszatekintünk egy hosszabb időszakra, a napi politikai csatározásokon felül álló, de azokat végső soron meghatározó trendek rajzolódnak ki. Ezek idő előtti felismerése és helyes magyarázata akár hosszútávú előnyt biztosíthat az előrelátóbb politikai szereplők és véleményformálók számára. De mi van akkor, ha hiányzik ez a képesség?

A magyar filmesek meglehetősen szerényen nyúltak a szélsőjobboldal témájához a rendszerváltást követő korszakban. Dokumentumfilmeken kívül jóformán csak egy játékfilmes alkotást említhetünk, Goda Krisztina Veszettek című alkotását. Nincs jelen az a sokrétű, szociológiai, sőt majdhogynem antropológiai megközelítésű, mélyre hatoló ábrázolásmód, ami az amerikai, angol, német és olasz filmművészetet jellemzi (ld. Mit tehet a filmipar a demokrácia érdekében) a politikai, társadalmi mozgalmakkal kapcsolatban – a Ku-Klux-Klantól a neonácikon keresztül a maffiáig, a mélyzöld radikalizmustól a vallási fundamentalizmusig. A demokráciára való tanuláshoz hozzátartozik az antidemokratikus mozgalmak hátterének beható ismerete is – játékfilmes eszközökkel, és moralizálás meg allegorizálás nélkül. Azért, hogy a társadalom elkerülje a könnyű választásból fakadó csapdákat.

Az Oppenheimer az amerikai társadalom egyik legfontosabb jellemzőjére mutat rá úgy, hogy az első ránézésre nem is tűnik fel. Rajnai Gergely blogbejegyzése ezt az aspektust tárja fel.