Az Oppenheimer az amerikai társadalom egyik legfontosabb jellemzőjére mutat rá úgy, hogy az első ránézésre nem is tűnik fel. Rajnai Gergely blogbejegyzése ezt az aspektust tárja fel.
Az Oppenheimer grandiózus alkotás, számtalan gondolat, nézőpont szerint elemezhető, és ezek közül az egyik legegyértelműbb a politikai, hiszen a film jelentős része kongresszusi viták, háttéralkuk kapcsán mutatja be a nukleáris korszak kezdetét. Evidens tehát politikai szemüvegen keresztül elemezni a filmet, akár a politikusok és a szakemberek közötti ellentét, akár a kapitalista-kommunista ellentét, akár a politikai ellenfelek üldözése szempontjából, hiszen ezek explicit módon előkerülnek az Oppenheimerben. Van azonban a filmnek egy mélyebb politikai tanulsága is, ami rámutat az amerikai társadalomfelfogás talán leglényegesebb elemére.
A film első órájában még egyáltalán nincs szó az atombomba kidolgozásának projektjéről, ehelyett számtalan fizikust ismerünk meg az Egyesült Államok és Európa különböző részeiről. Néha kicsit repetitív is ez a szakasz, ráadásul annyira sok karakter kerül elő elképesztő gyorsasággal, hogy nem könnyű követni, ki kicsoda, és miért is fontos az atomfizika területén. A film közepére azonban világossá válik, miért kellett ennyi tudóst bemutatni korábban: szinte mindegyik valamilyen szerepet vállal a Manhattan-terv során az atombomba kidolgozásában.
Így lesz igazán lenyűgöző az, ahogy Oppenheimer verbuválja csapatának tagjait: korábban mindegyikkel találkoztunk, és láttuk, hogy a szakma krémjéhez tartozik, mindegyik egy-egy szakterület legkiválóbb képviselője. Ez máris rávilágít arra, milyen grandiózus projekt is az, amin Los Alamosban dolgoznak, de egyben remekül illusztrálja az amerikai társadalomképet. Előttünk van számos hatalmas egyéniség, akik mind-mind géniuszok, mind-mind rendelkeznek az atombomba megalkotásához szükséges tudással, mindnek hatalmas egója van, mind úgy gondolja, hogy ő korának legjobb fizikusa. Külön-külön mégsem alkalmasak arra, hogy olyan áttörést érjenek el, ami a nukleáris korszak megkezdéséhez szükséges, együtt kell dolgozniuk ahhoz, hogy tudományos, politikai és hadi értelemben is sikert érjenek el.
Ez egy nagyon amerikai történet: az egyéni kiválóságot hangsúlyozza (erről szól tulajdonképpen az első, fizikusokat bemutató óra), viszont rámutat, hogy az egyének csak közös munkával tudnak valóban értékeset alkotni. Fontos, hogy mindenki fejlessze egyéni képességeit, mert a csapatjátékosok minősége fontos, de az is, hogy a kiváló egyének ne öncélúan, egyedül dolgozzanak, hanem álljanak össze egy közös célért dolgozó egésszé.
Ez az amerikai társadalom egyik legalapvetőbb mintája, amire az Oppenheimer kiválóan rámutat. Ez egy olyan szemlélet, ami keletebbre, például Magyarországon sokkal kevésbé honosodott meg: az egyéni kiválóság ünneplése itt is fontos (gondoljunk csak arra a kultuszra, ami Nobel-díjasaink körül kialakult), de ritka annak a felmutatása, hogy a kiemelkedő egyének együtt kell dolgozzanak ahhoz, hogy valóban sikeresek legyenek. Inkább az egyedül dolgozó, hatalmas ellenállással magányosan küzdő zseni képe él a magyar kultúrában, ezt illusztrálja pl. A feltaláló című film, ami Béres József életét dolgozza fel.
Az Oppenheimer ugyan, ahogy a címe is sugallja, egy nagy egyéniség életére koncentrál, de már a főhős kiválasztása is sokatmondó. Robert Oppenheimer ugyan valóban kiváló fizikus, de nem ért el olyan szintű áttöréseket, mint pl. Einstein, és ami kiemeli őt a Manhattan-tervben résztvevő tudósok közül, az elsősorban a szervezőkészsége. Képes összeállítani és összefogni egy kiváló elmékből és hatalmas egókból álló csapatot, ezért ő a legfontosabb ember ebben a projektben. A többieknél hiába van ott a szükséges tudás, ha nincs valaki, aki képes belőlük közösséget és egy irányba dolgozó csapatot kreálni, akkor ez a tudás nem hasznosul. Ezért emelkedik ki Oppenheimer élete annyira, hogy érdemes legyen róla filmet készíteni: lehetővé tette, hogy létrejöjjön egy csúcsteljesítmény, amire egyedül senki nem lenne képes, csak a társadalom legjavának közös, szervezett munkája eredményezhette ezt, ezt pedig valakinek koordinálnia kellett, és erre volt a legalkalmasabb személy a film főhőse.
Az Oppenheimer legfőbb politikai üzenete tehát nem a felszínen, hanem a narratíva mélyében keresendő:
a társadalom működésére ad egy olyan mintát, ami sajátosan nyugati, és ez segít nekünk megérteni, hogy miben is más a nyugati politika például a magyarhoz képest.
A sztereotípia, miszerint az amerikai kultúra individualista, a film alapján összeomlik: az egyének szerepe valóban fontos, de csak akkor van értelme az egyéni kiválóságnak, ha ezt egy közösségbe terelve, közös cél érdekében használja föl valaki, az atomizált társadalom nem működőképes. Az igazi hős nem az, aki a legtöbbet tudja egyedül elérni, hanem az, aki a leghatékonyabban képes koordinálni és vezetni a közösséget.
Rajnai Gergely
