A magyar filmesek meglehetősen szerényen nyúltak a szélsőjobboldal témájához a rendszerváltást követő korszakban. Dokumentumfilmeken kívül jóformán csak egy játékfilmes alkotást említhetünk, Goda Krisztina Veszettek című alkotását. Nincs jelen az a sokrétű, szociológiai, sőt majdhogynem antropológiai megközelítésű, mélyre hatoló ábrázolásmód, ami az amerikai, angol, német és olasz filmművészetet jellemzi (ld. Mit tehet a filmipar a demokrácia érdekében) a politikai, társadalmi mozgalmakkal kapcsolatban – a Ku-Klux-Klantól a neonácikon keresztül a maffiáig, a mélyzöld radikalizmustól a vallási fundamentalizmusig. A demokráciára való tanuláshoz hozzátartozik az antidemokratikus mozgalmak hátterének beható ismerete is – játékfilmes eszközökkel, és moralizálás meg allegorizálás nélkül. Azért, hogy a társadalom elkerülje a könnyű választásból fakadó csapdákat.

Miután a magyar filmesek évtizedeken át sablonosan, mintegy „kimerevítve”, a történelmi, társadalomtörténeti, szociológiai összefüggésből kiragadva mutatták meg a két háború közötti szélsőjobboldalt (ébredő magyarok, turulisták, nemzetiszocialisták / nyilasok), a szélsőjobboldal-ábrázolások döntően két irányba mozdultak el. Vagy a „rossz emberek” primitíven leegyszerűsítő képzetét erősítették, vagy túlzottan allegorizálva, valami arctalan, a kisemberek feje fölött lebegő hatalomként (gyakran a mindenkori hatalom, időszaktól és alkotótól függően a Horthy-, a Rákosi-, sőt a Kádár-korszak allegóriájaként) jelenítették meg a szélsőjobboldali mozgalmakat. Ráadásul a Rákosi-korszakban, sőt a Kádár-korszak egy részében összemosták az 1944 október 15-e utáni nyilas rémuralmat a megelőző, Horthy Miklós nevével fémjelzett rezsimmel. Habár az 1960-as évek végétől a történettudomány fokozatosan finomította az értékelést, és az 1980-as években komoly történész már nem beszélt „Horthy-fasizmusról”, az uralkodó paradigma a pártállamban végig az volt, hogy 1944 októbere nem következett volna be a Horthy-korszak nélkül. Ezzel párhuzamosan a magyar filmek igyekeztek fölmenteni a társadalom többségét a rezsim bűnei alól – holott nyilván sok ezer magyar munkást és parasztot éppúgy terhelt felelősség a zsidóüldözés miatt, vagy éppen katonaként a Szovjetunió területén a megszállás során elkövetett háborús bűncselekményekben való részvétel miatt. Ám a „nép” felelősségéről nem volt ildomos beszélni, csak a két háború közötti elitről. Így Magyarország társadalmát egy össznépi amnézia zárta össze.

A nyilas mozgalom ábrázolása sokáig nélkülözte a társadalmi háttér és társadalomtörténeti környezet bemutatását. Érthetően az első filmek még az október 15-e után nyilas rémuralomra fókuszáltak. Az 1960-as évektől egyre több film idézte meg a Horthy-korszak egészét, a nyilas uralom és a II. világháború előtti időszakot is. A legtöbb film mégsem törekedett arra, hogy valós képet nyújtson a nyilas mozgalomról, noha erre a történeti források rendelkezésre álltak. A filmek megmaradtak gyakran az allegorizálásnál. Az Ötödik pecsét (1976) nyilasai nem a nyilas mozgalom tipikus figurái, hanem a mindenkori zsarnokság klasszikus végrehajtói: a zsarnokság elméletét megfogalmazó fődetektív (az agy) és a szadista szőke nyilas (a végrehajtó) bármely rendszerben elképzelhető lenne.

Ugyanakkor annyiban társadalomtörténeti, szociologizáló az ábrázolás, hogy megtudjuk a 28 éves nyilas foglalkozását, és ebből következtethetünk a társadalmi háttérre. A „kis szőke” eredeti foglalkozása tanár. Fiatal korából könnyen kiszámítható, hogy kisgyermekként élte meg a történelmi Magyarország fölbomlását, a forradalmakat (talán éppen középosztálybeli családban), iskolásként a 20-as éveket, egyetemistaként a 30-as éveket, megtapasztalva a válságot, a diplomás túlképzést, s bizonyára a munkanélküliséget (a diplomás proletarizálódás a 30-as évek kedvelt témája volt). Ez az élethelyzet párosult a korszak antiszemita, nemzetiszocialista légkörével, amire egy frusztrált fiatal vevő lehetett. Ha otthon, a családban a zsidókat hibáztatták 1918-19-ért, és ehhez jött még pluszban az egyetemeken uralkodó nyílt antiszemita légkör, amelyet a bajtársi egyesületek terjesztettek, akkor még inkább elképzelhető, hogy egy ilyen figura nyilassá válik. Azonban nem biztos, hogy az illető tudatában van ezeknek az őt ért hatásoknak. A tudati motívumok sok esetben csak a kívülálló számára egyértelműek. A „kis szőke” nagyon is reális figura, ha a motiváció nincs is kibontva, ám a háttér könnyen kikövetkeztethető.

Reálisabb figurákat láthatunk a Mocorgó (1968) és az Egy óra múlva itt vagyok (1971) című alkotásokban. Mindkét film érdekessége, hogy nyíltan utalnak arra, hogy a nyilasok jelen voltak a munkások körében. Ami szociológiailag hiteles, ám a két film azért elkövet ravaszságot. A Mocorgóban lumpenek és külvárosi szájhősök a nyilasok. Vagyis nem a komoly, valódi munkások. Az Egy óra múlva itt vagyok című tizennégy részes kalandfilm sorozatban kétféle munkás származású nyilast láthatunk. Az egyik egy bizonyos Fuchs úr. Általában észre lehet venni, hogy a kor filmjeiben mindaz, aki német nevet visel, többnyire negatív szereplő. Bőrgyári tisztviselő, pénztáros ez a Fuchs, aki az első epizódban kidobja a kommunista munkásokat a gyárból, vagyis mindjárt megkapjuk az alaphangot. Adva vannak az összetartó kommunista munkások és velük szemben a pénztáros állású, vagyis nem is „igazi”, ti. nem kétkezi munkát végző kiemelkedett munkás, a „munkásarisztokrata”, ahogyan a korban nevezték.

Valójában a legképzettebb, legtanultabb, és ennélfogva legjobban fizetett szakmunkások és gyári tisztviselők (tehát a Fuschs-hoz hasonlók) éppenséggel a szociáldemokrata mozgalom gerincét adták. A másik nyilas munkás a lumpen – az igénytelen, gondozatlan, de önző, aki-kapja-marja szellemű Müller. Észrevehető, hogy a magyar filmben, ha valaki munkás, és mégis (!) nyilas, az német nevű. Ha német nevű, és még hozzá lumpen is, valószínű, hogy nyilas – de biztosan nem kommunista. Fuchs-ot és Müllert már nevükkel távolítják a magyarságtól, mintha esetükben nem is magyar bűnökről lenne szó.

Fuchs és Müller, vagy a Mocorgó Rikker Vilijének és az idősebb Makicsnak az ábrázolásai már közelebb álltak a valódi nyilasokhoz, mint Az ötödik pecsét figurái. De jól láthatók a rendszer-konform torzítások. Valódi munkás a filmen nem lehetett nyilas, csak ha fölfelé (a munkásarisztokrácia irányában), vagy lefelé (a lumpenek felé) eltért. Másik torzítás, hogy alig esik szó a filmekben zsidóságról, zsidótörvényekről. Úgy általában, a kommunisták és támogatóik küzdenek hősiesen a nyilasok és persze – a nyilas rémuralmat megelőzően – a Horthy-kori rendőrség ellen. Ez a szemérmesség is hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-kori közönség nem kapott emlékeztetőt a valódi felelősségről – hiszen megannyi csendőr, rendőr végezte a deportálást, megannyi szomszéd rabolt, megannyi házmester jelentett föl, megannyi miniszter készítette elő évtizedeken át a zsidóellenes hangulatot a parlamentben, a minisztériumokban – akiknek nem mindegyike volt nyilas. Sőt, a többség hű maradt Horthyhoz.

Másik probléma, hogy mint tudjuk azóta, volt olyan szárnya is az ellenállásnak, amely fajvédő alapállásból volt németellenes, és így 1944 után nyilasellenes. Így eljutunk egy kettős drámához, ami igazán mozgóképre illő: nemcsak baloldali vagy általában demokrata alapon lehetett ellenállni, s a fajvédő ellenállók éppúgy antiszemiták voltak, maradtak, csak aktuálisan a németséget ítélték veszélynek – másrészt kétségtelenül akkor, és ott, abban a helyzetben az üldözöttek mellett cselekedtek, az embermentők között is ott voltak. A magyar film a nyilasok kiemelésével, de a zsidóüldözésért viselt szélesebb társadalmi felelősség elmosásával, valamint az ellenállás érdemeinek az illegálisan működő kommunisták részére való eltulajdonításával felelős az össznépi amnézia kialakulásáért. Így érte a magyar köztudatot 1989-1990. Hirtelenjében találta magát szembe a demokrácia a régi jelszavakat és jelképeket használó, de nagyon is modern (nyugati) médiarecepteket átvevő szélsőjobbal. Csoda-e, ha máig nagy a zavar a fejekben! A magyar film tett-e eleget vajon a tisztázásért?

A mai szélsőjobboldallal kapcsolatos diskurzust is elősegítené, ha a magyar filmesek történelmi, szociológiai alapon mutatnák be a szélsőjobboldal múltját.

 Paár Ádám