Minden az arab-izraeli konfliktusról szól ma a hírekben. De miért fontos ez politikailag? Rajnai Gergely blogbejegyzése erre keresi a választ.
A palesztin-izraeli konfliktus újabb eszkalációja után újra háborús atrocitások, rémségek képei lepték el a médiát, mind a tévében, mint az interneten. Ma már ezt teljesen normálisnak tartjuk, sőt, el is várjuk: a háborúk fontos és tragikus események, fontos róluk minél közelebbről beszámolni. Ez azonban korántsem volt mindig így, és ezek a ma már elvárt beszámolók nem csak az átlagember hírfogyasztását, hanem gyakran a politika irányát is meg tudják változtatni.
A háborús valóság csak a hidegháború végén költözött a nappalikba, amikor a kábeltévé elterjedésével megjelentek a specializált hírcsatornák, amelyek 24 órában hírekkel foglalkoztak. A probléma csak az, hogy a hírek a nézők túlnyomó többségének nem olyan érdekesek, mint mondjuk a filmek vagy a sportközvetítések, így ezek a csatornák nehezen tudtak nézettséget szerezni. Míg az országos adók híradóját azért nézte a többség, mert két másik érdekes műsor között csak ez ment, addig a kábeltévén már el lehetett kapcsolni.
Aztán az Öböl-háború, a szomáliai és balkáni konfliktusok során az úttörő hírcsatornánál, a CNN-nél rájöttek, hogy lehet ezt a problémát orvosolni: a vér és a tragédia már felkelti az emberek érdeklődését, így ezzel lehet nézettséget szerezni. „If it bleeds, it leads”, azaz minél brutálisabb egy hír, annál prominensebben kell foglalkozni vele. A technika fejlődése lehetővé tette az élő, közvetlen haditudósítást, ezzel a pusztítás tapinthatóvá vált az átlagember számára is, aki akár több kontinensre volt az adott konfliktustól. Ez a jelenség azóta egyre prominensebbé vált, egyre gyorsabban egyre több és brutálisabb tartalom jön szembe mindannyiunkkal.
Másféle hírekkel találkozunk tehát ma, mint 40-50 évvel ezelőtt, ennek pedig nagyon komoly politikai hatása van. A CNN-hatásnak is nevezett jelenség arra mutat rá, hogy miután a választópolgárok a fegyveres konfliktusok legszörnyűbb képeit látják nap, mint nap, a politikusoknak is jobban el kell számolniuk a külpolitikai döntésekkel. Például a jugoszláv háborúk során az amerikai beavatkozás részben annak is köszönhető volt, hogy a mészárlásokat a tévében láthatták a polgárok, és felháborodásuk miatt szinte muszáj volt a Clinton-kabinetnek valamit tennie, különben érzéketlennek tűnt volna.
Így, míg a hidegháborúban a távolinak tűnő fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban volt idő viszonylag megfontolt, és kizárólag a vezetők által meghatározott „nemzeti érdek” alapján döntéseket hozni, addig a CNN-hatás eredményeként már a választók, sokszor érzelmi reakciót is figyelembe kell venni, „jól kell kinéznie” a külpolitikának. Ez a tényező aztán elképesztő külpolitikai jelentőséget adott a CNN-nek: a balkáni eseményekről a sok beszámoló felerősítette a NATO-szerepvállalást, de például a ruandai népirtásról jóval kevesebb hír jelent meg, így ott ez nem következett be. Tulajdonképpen azok a nemzetközi konfliktusok lettek fontosak, amelyekről a CNN beszámolt, amelyekről pedig kevesebbet beszéltek a tévében, nem voltak lényegesek.
Az sem mindegy persze, hogy miként számol be egy hírcsatorna egy háborúról, melyik oldalt miként festi le a nézők számára. A CNN a nyugati értékeket számon kérve szokta ezeket a konfliktusokat bemutatni, és a globális Keleten és Délen ez folyamatosan egyre nagyobb felháborodást keltett. Részben ez inspirálta az Al Jazeera közel-keleti hírcsatorna megalapítását és felduzzasztását különböző arab kormányok és milliárdosok forrásai segítségével. Így a 2000-es évekre megszületett az Al Jazeera-hatás kifejezése is: a közel-keleti hírek túlnyomó többségben az Al Jazeerától származtak, és így a keleties, gyakran nyugatkritikus szempontok is megjelentek a hírekben.
Az arab-izraeli konfliktus számos más tényező mellett azért különleges, mert itt ütközik a CNN-hatás és az Al Jazeera-hatás: mind a nyugati, mind a közel-keleti hírcsatornák nagyon érdekeltek a helyszínen, ezért rengeteg, nagyon intenzív beszámolót kapunk, ráadásul gyakran két egymással ellentétes narratíva kerül elő (az izraeliek és a palesztinok nézőpontja). Így a harcok nem csak az izraeli és palesztin városokban, utcákon zajlanak, hanem a tévében is nap mint nap, csak ott a nemzetközi közvéleményért folyik a viaskodás.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a közösségi média elterjedésével már nem csak a CNN-hez és Al Jazeerához hasonló méretű hírcsatornák, hanem szinte bárki képes lehet hatást gyakorolni a közvéleményre, és ezen keresztül a külpolitikára is. Az orosz-ukrán háború kapcsán már lehetett látni a TikTok-hatást, ami a közösségi médiában megjelent narratívák és a nemzetközi segélyezés, támogatás közötti összefüggést írja le: valószínűleg a Nyugat nem támogatta volna olyan intenzíven Ukrajnát, ha nem lett volna az a számtalan videó, ami közvetlenül számolt be az ukránok nehéz helyzetéről.
A CNN-hatás, az Al Jazeera-hatás és a TikTok-hatás együttes megjelenését viszont most láthatjuk először. Elképesztő mennyiségű tartalmat találhat bárki, aki bármelyik oldal mellett szeretne állást foglalni, és az atrocitások folyamatosan elő is kerülnek a vitákban nemzetközi fórumokon.
Így ma már a hírek célja nem csak az, hogy tájékoztassák az olvasókat és nézőket, nem is csak az, hogy nézettséget és ezáltal bevételt szerezzenek az egyes híroldalak és hírcsatornák, hanem egyre többször az, hogy a nemzetközi politikát lépésre bírja a közhangulat befolyásolása révén.
Rajnai Gergely
