Ahogyan egy, a blogon megírt korábbi bejegyzésünkben (Mit kezdjen a magyar mozi a szélsőjobbal?) kifejtettük, a magyar szélsőjobboldal filmes története még forgatókönyvre vitelre, illetve megfilmesítésre vár, mert a legtöbb film nélkülözi a valós motivációkat, és ebből fakadóan a történeti drámaiságot. Ezúttal egy más típust képviselő szélsőség filmes ábrázolására tekintünk ki. Igaz, nem külön politikai irányzat, „csak” egy erőszakszervezet, de a nyilasokhoz hasonló misztikus köd övezi a magyar történelem legrettegettebb rendőri szervét, az Államvédelmi Hatóságot. Bár a Rákosi-korszakról szóló filmek többsége megidézi a galambszürke egyenruhás testületet, a legtöbb film mégse jut tovább az öncélú rettegtetésen és az allegorizáláson. Egy film (Franciska vasárnapjai) kilóg ebből, ám az pedig túl korán érkezett, s ezért feledés lett a sorsa. S ismét adódik a kérdés, amit korábban feltettünk: nem feladata a demokratikus nevelésnek az is, hogy szembesítse az állampolgárokat azzal, hogy bárki vétlen szemlélőből tettessé válhat?

Az ÁVH-ról szóló filmeket több perspektívából lehet elemezni: erőszak-történeti, rendészettörténeti, sőt nőtörténeti szempontból. Ez utóbbit teszi Simó Sándor rendező, akinek 1996-ban forgatott Franciska vasárnapjai című filmje hősnőjével, Gaál Franciskával a II. világháború előtti években találkozunk, kamaszkorú cselédlányként, és 1953-ban búcsúzunk el tőle, mint az ÁVH tagjától. Majdnem gyermekként szerelmi viszonyba kerül a szomszéddal, a jóval idősebb (!), zsidó vallású Groh Lajossal – aki ráadásul házasember (!!). Ez a kapcsolat bizony nem kicsit kényes felállás, még ma sem, de főleg nem az a „keresztény-nemzeti” erkölcsre hivatkozó Horthy-korszakban! Lajos és Franci egy faluban, de még egy kisvárosban sem úszhatták volna meg, hogy az emberek a nyelvükre vegyék őket. Talán előbb-utóbb ez be is következik, ha nem szól közbe a történelem: jönnek a zsidótörvények, kitör a háború. A férfit elviszik munkaszolgálatra, és Franciska kitartóan várja.

Kapcsolatuk a háború után is megmarad. Új világ épül a romokon – ami másnak megszállás, az mindkettőjük számára esély a szabadságra: Lajosnak az antiszemitizmustól, Francinak a cselédsorból. Lajos némileg megdöbben, amikor Franciska belép a rendőrségbe, majd onnan átigazoltatják az ÁVH-ba. 1945-től ugyanis a nők számára is lehetővé tették a belépést a fegyveres testületekhez. Bár nem tetszik Lajosnak, nem szól semmit ellene. Tudja, hogy a lányt nem vezérli rosszindulat. Franciska jellemzője a végtelen naivitás, a világra való rácsodálkozás, ugyanakkor a maga helyzetére és másokéra való teljes reflektálatlanság, aminek oka valószínűleg az iskolázatlanságban gyökerezik. A film hűen mutatta a szegényparaszti sorból jött, igen alacsony iskolázottságú (gyakran alig 1-2 elemi osztályt végzett) ávósok egyszerű lelkivilágát. Ám a filmek olykor rossz időpontban születnek. A rendszerváltozás után hat évvel, amikor végre szabadon lehetett beszélni a mindenféle okból üldözöttek bánatáról, az átlag nézőt aligha egy hajdani üldöző lelkivilága hozta lázba. Pedig Franciska körletparancsnokként amúgy nem ver meg senkit, kiabálástól eltekintve a kapcsolata emberséges a rabokkal – ami egy sztálinista rendszer börtönében dolgozva meseszerűen hihetetlennek tűnik, ismerve az „ötvenes évek” kegyetlen világát, ahol kínzással csikartak ki beismerő vallomást a gyanúsítottakból, s ahol ki volt írva az őrök okulására: „Ne csak őrizd, gyűlöld!”.

Hogy miért lép be Franciska az ÁVH-ba? Ha ideológiai magyarázatot várnánk, csalódunk. Sokkal egyszerűbb gondolkodású ennél Franci. A lány azt mondja Lajosnak: „kell, hogy az ember legyen valaki.” Azzal is érvel, hogy kell a pénz otthonra, az anyjának. A karriervágy és az anyagi, valamint társadalmi előrelépés vágya a fő motiváció. Nincsenek személyes indokai, ellentétben például Szabó István A napfény íze című filmjének harmadik generációját képviselő Sors Ivánnal (hacsak azt nem vesszük személyesnek, hogy az előző rezsim üldözte Franci szerelmét, Lajost). Iván ellenszenve a Horthy-korszak iránt, és így hűsége az újhoz sokkal megalapozottabb: munkaszolgálatos apja, az egykori kiváló vívóbajnok megöléséért érzett bosszú hajtja a rettegett testület kötelékébe.

Míg Iván végül megcsömörlik, és otthagyja az ÁVH-t, Franciska végig kitart. Azt nem tudjuk, mi történik vele az 1956-os forradalom idején, és ahogyan a film végi kiírásból megtudjuk, nyugdíjazásáig szolgált a rendvédelemben. Sors Iván viszont, megundorodva a rendszerből, odaáll a forradalom mellé. Bár nincs okunk kételkedni abban, hogy egyénileg ilyesmi megtörténhetett, jellemzően nem a kiégett ávósokból lettek a tipikus forradalmárok (főleg, hogy a szervezet elleni, amúgy érthető indulat sok helyen elszabadult). Iván azokat jelképezi, akik az ÁVH révén igyekeztek bosszút állni a szüleik, szeretteik gyilkosain, és eközben a kommunista hatalom cinikusan kihasználta, majd, mikor nem volt rájuk szükség, eldobta őket.

Míg Franciskát a szegényparaszt felemelkedési vágya, Sors Ivánt a fasizmus elpusztításának szándéka hajtja, az Eperjes Károly rendezte Magyar passió című film Kellere egy harmadik karakter: ő a babonás gondolkodással való leszámolás miatt válik ávóssá. Hármuk közül az ő esetében érezhető az egzisztenciális ok és az ideológiai motiváció egyensúlya. Gyermekként szembesül az egyházi tanára képmutatásával, és kicsapják az iskolából. Parasztgyerekként visszahullni a fölemelkedést, mobilitást jelentő iskolából, akkor, amikor a Horthy-korban minden 478. szegényparaszt gyerek mehetett egyetemre – ez a szegény szülők egyetlen reményének elvágása. Később üldözi az egyháziakat, ám a film végére megcsömörlik, akárcsak Sors Iván.

A filmekben gyakori a pozitív végkifejlet. Ám hihetőbb, hogy az egyén lojális marad végig, ha már annyi időt, energiát, boldogságot föláldozott egy eszme oltárán. Nem vagyunk pszichológusok, ám életszerűbb, hogy a legtöbb ember inkább meggyőzi magát arról, hogy ő jót akart, helyesen tette, amit tett, és az eszme is jó volt, legfeljebb pár „fejes” elrontott valamit odafönt. Idő kell a felelősség belátásához, és a fölismerés hosszabb, mint ami belefér egy másfél órás film idejébe. Franciska története azért életszerű, mert nem tudjuk meg, hogy elbizonytalanodik-e az eszmében. Bár szerelme disszidál, és ezt hűtlenségként éli meg (mi tagadás, emberi szempontból teljes joggal, főleg, hogy Groh volt a csábító fél), de ebből nem von le konzekvenciát a rendszer működésére. Nem látja át, hogy szerelme kispolgárként, aranyművesként fuldoklott az új rendszerben. Franciska nem búslakodik amiatt, hogy esetleg tett-e korábban cellaparancsnokként valami megengedhetetlent a börtönben. Nincsenek Sors Ivánéhoz vagy Kelleréhez hasonló nagy fölismerések.

E három film emberi ávósain kívül a legtöbb alkotás a kommunista-sztálinista hatalom arctalan, félelmetes figuráit idézi meg az ávósokban. Az ávós ábrázolásokra is ugyanazt mondhatjuk, amit korábban a nyilasokkal kapcsolatban említettünk: a mozi nem ragadhat le az allegorizálásnál. Társadalomtörténeti, szociológiai mélységű megközelítés is szükséges ahhoz, hogy a nézők megértsék: vannak történelmi helyzetek, amikor könnyű átsodródni a morálisan, etikailag értett Jót a Rossztól elválasztó vonalon. S szerencsés az, aki nem éli meg azt, amit Sors Iván, aki látja apja megölését, és így nem válik a bosszú fanatikusává. Hogy ez így legyen, ahhoz szükséges a demokratikus nevelés. Ám ezt a feladatot csak olyan filmek vállalhatják, amelyek nem fölmondani akarják a leckét a gonosz ÁVH-ról (nyilas karhatalomról, SS-ről, Munkásőrségről, csendőrségről stb.), hanem elgondolkodtatják a nézőt valóságos, átélhető emberi sorsokon keresztül.

Paár Ádám