Nem volt még olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki annyira határozottan véleményt nyilvánított volna az Európai Unió ügyeiben, mint éppen Orbán Viktor. Noha ez a jelenség már a 2011-es első félévi magyar uniós elnökség idején megmutatkozott, de igazából 2013 első félévében bontakozott ki. A magyar kormányfő sorra járni kezdte az európai fővárosokat, előadásokat tartott Brüsszelben, Bilbaóban, Stockholmban Európa jövőjéről, vagy az egyik portugál televíziónak fejtette ki a véleményét ebben az ügyben. 

Orbán Viktort azt sem feszélyezi különösebben, hogy nem egy nagyhatalom vezetője, akinek több esélye volna Európa-politikája kivitelezésére, mint az uniós mércével kisebb (bár nem a legkisebb) országok közé tartozó állam kormányfőjeként. Megszólalásaiból azonban az következik, hogy ő az európai uniós ügyeket hazai belpolitikai ügyeknek is tekinti – és nem pusztán abból a célból, amelyet oly gyakran szeretnek emlegetni, hogy ezzel belpolitikai megfontolásoknak tesz eleget. Hanem azért is, mert az EU-hoz való 2004-es csatlakozás óta az országunk szuverenitása jelentős korlátokba ütközik, számos jogalkotási kérdésben a magyar szervek (és persze más tagállami szervek) helyett az EU szervei mondják ki a döntő szót. Ha a kérdést így nézzük, már nem is olyannyira meglepő, hogy Orbán nem pusztán elszenvedője, de alakítója is kíván lenni az Unión belüli folyamatoknak, amelyek amúgy is jelentősen befolyásolják az ország sorsát. Ő nem elégszik meg azzal, hogy az Unión belüli magyar diplomáciai kar uniós szakpolitikákban egyeztetéseket folytat – az EU politikai irányvonalát is befolyásolni akarja, és a nyugati médiaszereplései, előadásai azt mutatják, hogy a nyugati közvéleményre is hatni kíván. Ebben is markánsan különbözik elődjeitől, akiknek nem volt ilyen ambíciójuk. Ez persze rögtön felveti annak a kérdését, hogy ez a törekvés sikeres lehet-e. 

A teljes elemzés itt olvasható

Régóta folyik egy polémia a médiában, hogy Magyarországon van-e igény liberális politikára, és milyen nagyságrendben vannak liberális szavazók. A Republikon Intézet nemrégen megjelent tanulmánya szerint a népesség harmada tekinthető liberálisnak. Ezt a kedvező képet lerontja, hogy a liberális szavazók nem alkotnak egységes egészet, hanem három, markánsan eltérő karakterű rétegben jelennek meg. A szerzők önbevallás szerint liberálisokat, kapitalistákat és emberi jogi liberálisokat különböztetnek meg. Bár módszertanilag vitatható a felosztás (egy kategóriát önbevallás, kettőt szakpolitikai és attitűdbeli állásfoglalások alapján alakítottak ki, két külön skála alapján), de figyelemreméltó, hogy a tanulmány sugallja a liberális politika önmegújításának szükségességét. 

A Republikon Intézet tanulmányának újszerűsége, hogy figyelmeztet a liberális szavazótábor megosztottságára. Egyáltalán, lehetővé teszi, hogy vitatkozzunk azon: mit jelent ma liberálisnak lenni? Mi a liberális gondolkodás? Ez kulcsgondolat a liberális politikai erő megújításában.

A teljes elemzés itt olvasható

Ezzel a bejegyzéssel véget ér a Méltányosság Politikaelemző Központ Alaptörvény-blogsorozata. Bár a Fidesz-féle közjogi rendszer kiépítése nagyjából lezárultnak látszik, az Alaptörvénnyel és Magyarország új alkotmányjogi struktúráját övező vita természetesen nem érkezett a végére.

Nem véletlenül kapta a blogsorozat a nevét: Alaptörvény mellette - és ellene. Jól látható volt, hogy a közéletben a második Orbán-kormány időszakában nem pusztán szakmai-politikai viták, hanem erőteljes indulatok, érzelmi kitörések is kísérték az Alaptörvényt. Erőteljes ellenkezés, és – érdekes módon – mintha kevésbé erőteljes igenlés határozza meg a vitákat. A Fidesz kormányoldal által létrehozott rendszert nemegyszer gazdag jelzőkkel illetik: autokrata, elnyomó, demokráciacsökkentő, önkényuralom, merev, melegellenes… Emellett a kritikusok politikai szabadságjogokat, a hatalommegosztás elvét is számon kérik a Fideszen, a kritikáknak tehát elméleti kiindulópontjai is vannak. A jobboldal elsősorban nem alkotmányos intézményekben, vagy kategóriákban gondolkozik: a közjogi rendszer számára eszköz – igaz, nagyon fontos eszköz – víziójának megvalósítására, egy keresztényi, nemzeti közép-és felsőosztályra épülő, a tradíciókra is építkező Magyarország megvalósítására. Az igazi érzelmi támogatás elsősorban ennek a víziónak szól, amelyet az Alaptörvény hivatott védeni.

A történelem nem bővelkedik az ír-magyar kapcsolatokban, holott a két nép története és lelkialkata sok tekintetben hasonlóságot mutat egymással. Mindkét nép Európa perifériáján helyezkedett el. Az írek már régóta ápolták a keresztény kultúrát, amikor a magyarok Géza fejedelem és Szent István vezetésével megindították az Európához való csatlakozás című projektet, amelyik, az utolsó ötszáz év vargabetűitől eltekintve, ma is tart. Bár nem kell túlértékelni a középkori magyar elit Európa-vízióját, mert valójában számára Európa ténylegesen a Német-római Császárságot, Franciaországot és Itáliát, vagyis Nagy Károly Frank Birodalmának utódállamait jelentette, kevésbé Angliát és Hispániát, és még kevésbé Írországot és Skandináviát, amellyel igen korlátozottak voltak a kapcsolatok. 

Nem csoda, hogy a történelemtanításban ma sem hangsúlyos az ír történelem, holott az számunkra is tanulságokkal járhat. Mindkét nép hosszú időre elveszítette függetlenségét, amelyet csak a 20. században sikerült visszanyerniük. Csakhogy a független nemzetállam területe nem fedte le az etnikai és nyelvi-kulturális közösséget, így az irredentizmus lángja itt is, ott is magasra csapott.

A teljes elemzés itt olvasható

A szerző Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke

A rendszerváltást követő két évtizedben közmegegyezés volt a politikai élet szereplői között az oktatás irányítás prioritásaiban. Ezek közé tartozott a világnézeti semlegesség, az oktatás minél szélesebb kiterjesztése, az első diploma megszerzésének ingyenessége, s többek között a tanszabadság biztosításának evidenciája.

Természetesen mindegyik kormányzat nagy hangsúlyt helyezett a kérdés forszírozott megjelenítésére, de a választások után néhány hónappal kénytelenek voltak tudomásul venni a mindenkori gazdasági helyzet prioritásait, azaz a minden választási ciklus előtt – törvényszerűen  –  kialakult pozitív várakozás nagyon gyorsan fordult a negatív „aha” élménybe, azaz „ezek sem különbek a másiknál”. A mindenkori megszorítások azonban megkímélték a tanszabadságot, nem érintették az iskolaszerkezetet, s igyekeztek megóvni a pedagógus álláshelyeket. Mindezek azzal a következménnyel jártak, hogy a köz és felsőoktatás a folyamatos forráskivonások következtében egy olyan negatív spirálba került, melynek „eredményeként” a fenntartó önkormányzatok jelentős többsége ellehetetlenült, a mindennapi oktató nevelő munka feltételei – jellemzően a közoktatásban  –  rendkívül megnehezedtek. Az, hogy a közoktatás nem állt le, az a benne dolgozó pedagógusok áldozatvállalásának köszönhető. Azoknak, akiknek bérszínvonala mélyen a nemzetgazdasági átlag alatt található, aminek említésekor kísérletet sem érdemes tenni az összehasonlítást illetően a magyarországi értelmiség átlagkeresetét, vagy az uniós átlagbéreket illetően.

Napjainkban olyan dinamikusan változó világban élünk, ahol a szénhidrogén kincsek már fogyóban vannak, és ahol egyre szűkebb az energetikai értelemben vett mozgástér. Részben ezért is szükségszerűek a szakpolitikai agytrösztök működése, melyek igyekeznek a legjobb és legésszerűbb megoldásokat felkínálni a felmerülő problémákra. Hazánkban az agytrösztöknek nincs olyan múltja, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, ahol több mint 100 éves történelmi tapasztalattal rendelkező intézeteket is találhatunk. Többek között ezért is fontos nyomon követnünk, és tanulnunk a tevékenységükből.

Az Oxford Institute for Energy Studies a nyolcvanas évek első felében alakult brit tudományos kutatóintézet, mely azt tűzte ki célul, hogy energetikai oldalról vizsgálja a gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseket, mindezeket a teljes szellemi függetlenség szem előtt tartásával. Ezért az intézet egy non-profit egyesületként van bejegyezve, melynek tagjai két csoportra oszthatóak. Az egyik csoportot az Oxford Egyetem és további három főiskola alkotja, név szerint: St Antony’s, St Catherine’s, és a Nuffield, míg a másik oldalt különböző kormányszervek, állami intézmények, nemzetközi és regionális szervezetek, és különböző nációk képviselői adják. 

A teljes elemzés itt olvasható

Miért olyan a Fidesz, amilyen, és lehetne-e más? Ennek a kérdésnek a lényegig hatoló, és a lehető legteljesebb megválaszolására vállalkozott a Méltányosság Politikaelemző Központ legutóbbi nagyelemzésében, melyben igyekeztünk feltérképezni és megérteni a magyar jobboldal karakterét, követett politikai vonalvezetésének mélyebb motivációit, illetve rekonstruálni azt a gondolati magot, amelyből cselekvései erednek.

A teljes tanulmány itt olvasható