Ezzel a bejegyzéssel véget ér a Méltányosság Politikaelemző Központ Alaptörvény-blogsorozata. Bár a Fidesz-féle közjogi rendszer kiépítése nagyjából lezárultnak látszik, az Alaptörvénnyel és Magyarország új alkotmányjogi struktúráját övező vita természetesen nem érkezett a végére.
Nem véletlenül kapta a blogsorozat a nevét: Alaptörvény mellette - és ellene. Jól látható volt, hogy a közéletben a második Orbán-kormány időszakában nem pusztán szakmai-politikai viták, hanem erőteljes indulatok, érzelmi kitörések is kísérték az Alaptörvényt. Erőteljes ellenkezés, és – érdekes módon – mintha kevésbé erőteljes igenlés határozza meg a vitákat. A Fidesz kormányoldal által létrehozott rendszert nemegyszer gazdag jelzőkkel illetik: autokrata, elnyomó, demokráciacsökkentő, önkényuralom, merev, melegellenes… Emellett a kritikusok politikai szabadságjogokat, a hatalommegosztás elvét is számon kérik a Fideszen, a kritikáknak tehát elméleti kiindulópontjai is vannak. A jobboldal elsősorban nem alkotmányos intézményekben, vagy kategóriákban gondolkozik: a közjogi rendszer számára eszköz – igaz, nagyon fontos eszköz – víziójának megvalósítására, egy keresztényi, nemzeti közép-és felsőosztályra épülő, a tradíciókra is építkező Magyarország megvalósítására. Az igazi érzelmi támogatás elsősorban ennek a víziónak szól, amelyet az Alaptörvény hivatott védeni.
Az indulatok magasra csapása azonban nem csak víziók küzdelmére vezethető vissza, ez bizony kőkemény hatalmi harc is. Nem most fordul elő először a magyar politikatörténetben, hogy az ellenzék attól tart, hogy a kormány a közjogi rendszert a maga hatalma megerősítésére, bebetonozására kívánja felhasználni, s minden hatalomtechnikát bevet, hogy a kormányt ne lehessen leváltani. A Monarchia idején (1867-1918) az ellenzék csak néhány évre tudott hatalomra kerülni (akkor is programpontjai jelentős megpuhítása árán), a Horthy-korszakban (1919-1944) pedig egy napra sem. Egy kormányra jutni képtelen ellenzék természetesen frusztrált, és „minden mindegy” alapon beveti a parlamenti obstrukció intézményét (lásd Paár Ádám elemzőnk bejegyzését), mint a közjogi harcok egyik fegyverét. Most megint jelentős a félelem balliberális körökben, és azt hangoztatják: lám, a Fidesz – Horthyékhoz hasonlóan – az új alkotmányjogi rendszerrel bebetonozza a hatalmát, amely ellen minden demokratának küzdeni kell. Vagyis, olybá tűnik, a közjogi harcoknak, és vitáknak nem lesz se vége, se hossza.
Mi ebbe a vitába akartunk némi bepillantást tenni, és hála vendégszerzőinknek ez lehetővé is vált. Harangozó Tamás MSZP-s országgyűlési képviselő kemény kritikusnak bizonyult, ezzel szemben Gulyás Gergely kormánypárti oldalról védelmébe vette az Alaptörvényt. Tanulságos, hogy a két álláspont mögött mennyire nincs átjárás – de ezen nem érdemes meglepődni, mert a magyar közjogi harcoknak ez szokott lenni a természete. „Zsivány, zsivány az elnök!” , kiabált be például 1904-ben a parlamentben egy ellenzéki képviselő egy közjogi-ügyrendi vita közepette.
Ugyanakkor a közjogi rendszer nem pusztán a politikusok közjogi küzdelmeiről szól, ellenkezőleg: mindannyiunkat érint. Juhász Borbála, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségtől az Alaptörvény nőkre gyakorolt hatását, Mendrey László PDSZ-elnök az oktatás és az alkotmány kapcsolatát vizsgálta, Chronowski Nóra egyetemi docens pedig az állampolgári jogérvényesítés korlátjaira mutatott rá.
Köszönjük valamennyi vendégszerzőnknek a közreműködését. Ezt a blogsorozatot pedig azzal a reménnyel?/ vággyal? / illúzióval? búcsúztatjuk el, hogy talán eljő majdan egy jobb kor, amelyben a közjogi rendszerünk nem a politikai küzdelmek fundamentuma, hanem egy virágzó Magyarország szilárd talapzata lesz.
Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!
