Az embereknek csak nagyon kis része hallgatja (és hallja is meg) őket, a politikusok mégis beszélnek. A legtöbb politikusi beszéd talán nem is érdemes a figyelemre, de hogy egyik sem? Csizmadia Ervin blogja.

A címbéli kérdést akár hatásvadásznak is tekinthetnénk, hiszen mi másnak van értelme (a politikusi cselekvésen túl), mint a politikusi beszédnek. Igaz, ugyan, hogy ismerünk politikust (ráadásul éppen magyart), aki szerint ne azt nézzük, mit mond, hanem azt, hogy mit csinál.

De mégis.

A beszéd a politikus „foglalkozási kötelezettsége”, már csak azért is, mert éppen a beszédekben lehet kifejteni gondolatokat. A gondolat pedig elvben a cselekvés előzménye, persze csak azoknak, akik a politikában többet keresnek és látnak botránynál, korrupciónál, és mindenféle egyéb negatívizmusnál. A gondolat – ugyancsak elvben – a politika pozitivizmusa, a beszéd pedig akár nevezhető e pozitív szellem megnyilvánulásának.

De persze még sincsen ez így.

S azért nincs, mert a legtöbb politikusi beszéd egyik fülünkön be, a másikon ki. Nem is halljuk őket. Vagy ha halljuk, elvetjük. S nem feltétlen azért, mert sok (politikusi) beszédnek sok az alja, hanem azért, mert nem hiszünk abban, hogy egy-egy beszéd bármit is kifejezne, s minket bármiben is megingatna. Ha a beszélő politikust szeretjük, jó esetben azért elkapjuk félszavait. Ha utáljuk, vagy közömbös nekünk, azt se tudjuk, hogy beszélt, vagy ha tudjuk is, beszéd nélkül is megvan róla a lesújtó véleményünk.

Hat évvel ezelőtt már kifejezésre juttattuk, mennyire fontosak számunkra a politikusi beszédek. Nemrégiben pedig újra hangot adtunk annak a véleményünknek, mennyire fontos figyelnünk vezető politikusok médiabeli megnyilatkozásaira. Nem állíthatjuk, hogy ez a törekvésünk egy nagy össznépi kampányba torkollt volna, amelynek lényege az lenne: Ismerd meg, mit gondolnak politikusaid!

Pedig jó lenne tudni, mit mond Scholz, Macron, Starmer, Meloni, mit mondanak a BRICS-es vezetők, hogy Amerika vezetőiről ne is beszéljünk. Meg persze a környező országok vezetői. Rengeteg tapasztalatot kellene szerezünk erről, de ezekre nem vagyunk kíváncsiak. Előre tudni véljük a mondanivalót, vagy ha nem is tudjuk, nem érdekel.

Itt van például a minapi Schröder-Orbán beszélgetés. Politológusnak nyilván kötelező megnézni az ilyet, de gyaníthatóan széles társadalmi tömegeket kényszerrel se lehetne rávenni, hogy nézzenek bele. Pedig hát lennének benne tanulságok.

Így hát meg kell elégednünk annak rögzítésével, hogy a politikus itt, ott, amott, beszél, látja, aki látja, érti, aki érti – a karaván meg biceg.

Csizmadia Ervin