Trumpról tudjuk, hogy infantilis, ezt Zsolt Péter le is vezeti, de hogy milyen a kölcsönhatása Trumpnak másokkal és a néppel, arról a blogbejegyzés csak szociálpszichológiai sejtéseket vet fel.

Amikor Adolf Hitler hatalomra került, nem azt volt nehéz megfejteni, hogy milyen ember, mert az akkori fejlett pszichológia (Jung, Fromm, Adorno, Horkheimer, Erikson stb.) már be tudta azonosítani a patológiáit, morális szempontból is világos volt, hogy mindez a radikális gonoszsággal (Hannah Arendt) került szimbiózisba. A nehézséget az okozta, hogy mégis miért tudott Hitler demokratikus keretek közt hatalomra kerülni. Ez aztán a második világháború után évtizedekre feladta a leckét. Szociálpszichológusok java kereste a választ Stanley Milgramtól egészen a nem rég elhunyt Philip Zimbardoig.

A párhuzamba állítással nem Hitlert hasonlítjuk össze az alábbiakban Trumppal, mert fel sem tételezzük Trump esetében a gonszságot, de egy jellemvonását ki fogjuk emelni, és ez az éretlen személyiség. A 30-as évek társadalmi hangulatát tekintve is inkább a különbségek lehetnek az érdekesek, de itt csak kérdéseink lesznek.

Nagyon etikusan az Amerikai Pszichiátriai Társaság nem hajlandó diagnosztizálni Trumpot, mondván, hogy ahhoz az illető együttműködése, bizonyos tesztek kitöltése stb. volna szükséges, meg egyébként is, ez politizálás volna, és a pszichiátria ne keveredjen hatalmi harcokba. (Aki ilyesmit tett, azt el is távolították a Yale Egyetemről.)

Donald Trump személyisége azért is kevésbé érdekes, mert nem igen van róla vita. Hívei is tudják róla, hogy infantilis, aki ha úgy adódik nem hajlandó elfogadni a vereségét. Az egészen kisgyerekekben figyelhető meg, hogy dührohamot kapnak, ha nem érvényesül az akaratuk. De hogy többröl van szó, mint egy ember szeszélyéről mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Joe Biden is infantilis módon viselkedett. Az öregkori infantilizmus minden jelét felvonultatta, mikor nem akarta átadni a stafétát. A kérdés tehát most is az, mint a 30-as években, hogy miképp jut el a Nyugat addig, hogy nem a demokratikus érett személyiségeket versenyezteti egymással. Sőt, hogy Kamala Harris-szal szemben egy playboyt hozzanak ki győztesen? – Még csak találgathatunk: a gazdaság, a tehetetlenség, Harris ismeretlensége… De ezek aligha hatolnak korunk válságának lényegéig és az emberi reakciók általánosságáig. (Ezzel szemben a nácizmus térhódítását a konformitás vizsgálatok, és a kikényszerített engedelmesség vizsgálatok nagyjából megfejtették.)

Nem Trump megfejtése a nehéz. Másik jellemzőjét a grandiózusos én-t sem nehéz belátni.  A kisgyerekek hiszik azt magukról, hogy bármi lehet belőlük, ami igaz is, de egy felnőttől már elvárjuk, hogy ismerje a határait. Trump azon kijelentése, hogy 24 órán belül véget vet az orosz-ukrán háborúnak jó esetben politikai halandzsa, manipuláció, rosszabb esetben komolyan gondolta. Az a kijelentése is, hogy politikai képességei és eredményei meghaladják George Washingtonét és Abraham Lincolnét, szintén a grandiózus én, esetleg a nárcisztikusság problémáját mutatja.

Pánikra miatta nincs egyelőre ok. Mikor Ronald Reagan lett az Egyesült Államok elnöke és lesöpörte Jimmy Cartert is valószínűleg sokan temették Amerikát, hiszen mindez a ’80-as évek tömegkulturális átalakulására utalt. A színész legyőzte a profi politikust. Aztán Reagannek fel kellett nőnie a feladathoz. Arnold Schwarzenegger színész kaliforniai kormányzó lett és ez már senki kedélyét sem borzolta fel. Kamala Harris és Donald Trump vitájában megdöbbentően árulkodó volt kettejük különbsége. (Gondoljunk csak arra a jelenetre, ahogy Harris a vitán kezelte Trump azon mondatait, hogy a bevándorlók háziállatokat lopnak, hogy megegyék őket). De attól még, hogy átmenetileg a normalitás maradt alul, még nem következik, hogy Trump „bolond nagybácsi” maradhat. Fel kell nőnie a feladathoz.

Például az orosz-ukrán háború tulajdonképpen a demokrácia-diktatúra konfliktusa. Ráadásul a jövő szempontjából valóban hihetetlen érdekek fűződnek ahhoz, hogy valamelyik fél megszerezze ezt a területet. Nyersanyag, termőföld és Európa biztonsága. Ezekért folyik a küzdelem, és a két oldal közt óriási a gazdasági különbség. Ugyan miért engedné ki a demokratikus világ a kezéből ezt az erőforrást, mikor amúgy is birtokon belül van Zelenszkijjel? Akár a morál, a józan ész, vagy az infantilis nárcisztikus oldaláról közelítünk a térségünkben zajló háborúhoz, a végeredmény ugyanaz: Ukrajna megmentése.

Még csak most kezdődik Trump „felnövesztése”, azaz a körülötte lévő szakértők most kezdik el elmagyarázni, kiképezni, felkészíteni, és átadni neki a szükséges információkat. És Trumpról senki sem azt állítja, hogy alacsony volna az IQ-ja. Bár miután elkapta a Covid-ot, továbbra is lekicsinyelte a jelentőségét. Miután bekopogtat a globális felmelegedés a világon mindenütt, továbbra is a foszilis gázfelhasználását támogatja. De ha nem is érinti meg a valóság, akkor sem egyedül hozza meg a döntéseit. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a történelem egyének cselekedetei, de ezek minimum csoportdinamikák, sőt, olyan szociológiai jelenségek, mint a nagyvárosiasodás, a migráció, a tömegkultúra stb.

Trump szimpatizánsairól tudjuk - először az MPK hasábjain jelent meg a kutatás -, hogy a populizmus hívei öt csatornásak, míg a nem-populisták az ötből egyet, a csoporthoz tartozást nem tartják olyan fontosnak. Mindkét csoport számára fontos, s így korszellemnek is tekinthető az elitellenesség (első csatorna), a gyors cselekvőképesség igenlése (2-es), a leegyszerűsített politikai konstrukciók iránti igény (3-as) és a spiritualitás iránti vonzódás (4-es). Az érdekes az, hogy az említett saját csoporthoz való viszonyon kívül (5-ös) nincs jelentős különbség. (Ld. még Rajnai Gergely blogbejegyzését, ahol arról ír, hogy valójában nagyon hasonlóan vélekednek a problémákról és a világról a republikánus és a demokrata szavazóknál, s csak a látszat az, hogy jelentős az eltérés.)

Van egy szociálpszichológiai sejtésünk is. A kívülálló szereplők számára feltűnnek az abszurditások, míg a folyamatban lévők belesodródhatnak. Például az európaiak abszurdabbnak tartják Trump győzelmét, míg az Amerikában élő fiatalok és latinok változást akartak és lehet, csak ezt látták. A kívülállót nem ragadja magával a helyzet és sok szempontból védettebb. Az okokra egy szociálpszichológus (Irving Janis) tíz szempontot sorolt fel. A csoport tévedésekre egyik magyarázata a saját csoport morális felsőbbrendűségének hite, a másik az információk torzulása, a harmadik a vezetőhöz való igazodás és így tovább.

Janis csoportgondol-elmélete (groupthink) azonban arra nem ad választ, hogy milyen torzulások történnek társadalmi szinten a választók tudatában. Ha mégis ez volna a megoldás, akkor ki lehetne dolgozni a védelmét annak, hogy a csoportgondol hibát a társadalom elkerülje. Ilyen megoldás lehet az ördög ügyvédjének intézményi szerepeltetése, amire találunk jó példát.

Sajnos az advocatus diaboli (ördög ügyvédje) szerepet II. János Pál pápa eljelentéktelenítette, kivette, mert az lelassította a szentek kinevezését. Ez is egy populista rendszerváltoztatásnak volt tekinthető. Ezt is a korunk válságának számlájára írnám. (Ld. még az udvari bolond funkcióját a középkorban.) Az ördög ügyvédjének szerepét több vállalatba, politikai csoportba, esetleg társadalmi szerepbe – amolyan ombudsmanként – újra fel kéne találni.

Zsolt Péter