Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.

A világgazdasági krízis nyomán kibontakozó kapitalizmus- és globalizáció kritikája többnyire az egyre terebélyesedő multinacionális, elsősorban pénzügyi vállalatok hatalomkoncentrációja ellen irányul. A legmakacsabb vád, hogy ezek a szervezetek aránytalanul nagy befolyást szereznek a társadalomban, akár a demokratikus intézmények felett is. Legutóbb az Occupy The Wall Street mozgalom utcai demonstrációin találkozhattunk ezekkel a jelszavakkal, amelyet nagyon sokan egy kézlegyintéssel elintéztek, mondván: álmodozók, akik nincsenek tisztában a piacgazdaság működésével, és világképük egy naiv kapitalizmus-ellenességet tükröz. Nos, egy merőben új megközelítési módot követő svájci kutatás úgy tűnik sok mindenben az ő igazukat és legrosszabb félelmeiket támasztja alá.

A hálózati megközelítést alkalmazó projekt, több mint 43 ezer transznacionális vállalatot vizsgált meg a tulajdonviszonyok szempontjából. Modelljüket két szempont alapján építették fel: egyrészt azt vették górcső alá, hogy a tulajdonosi összefonódásokon keresztül milyen kontrollt képes egy cég egy másik felett gyakorolni, másrészt figyelembe vették az adott vállalat bevételei alapján számított pénzügyi erejét is. Az ez alapján megalkotott kapcsolati háló alapján 1318 olyan céget találtak, amelyeknek legalább kettő, de átlagosan 20 kapcsolata volt a hálózat többi tagjához, ezek rendelkeznek a világgazdaság teljes jövedelmének 20 %-a felett.

Még elképesztőbb, ha az úgynevezett „szuper-entitásokat”, vagyis a legtöbb tulajdonosi átfedéssel rendelkező hatalmas társaságokat vizsgáljuk. Egészen megdöbbentő módon, mindössze 147 elsősorban pénzügyi területen működő szervezet rendelkezik a teljes hálózat bevételeinek a 40%-a felett.

John Driffill a Londoni Egyetem makroökonómia professzora szerint ez a mérhetetlen koncentráció önmagában nem jó, vagy rossz. Azonban arra tökéletesen rávilágít, hogy a rendkívül erős kötődések miatt miért ennyire sérülékeny a globális pénzügyi rendszer. A rengeteg tulajdonosi kapcsolat miatt így egyik cég bedőlése gyakorlatilag pillanatok alatt képes megfertőzni az egész hálózatot, recesszióba taszítva a világgazdaságot.

A kutatás tanulságai gondolkodásra késztethetik nemcsak a közgazdászokat, hanem a világ politikusait is. A globalizáció-kritika kikerülhet a hagymázas álmodozások és összeesküvés elméletek diskurzusából és komoly érveket lehet felvonultatni a jelenlegi gazdasági-hatalmi szuperkoncentráció ellen. Az érdeklődés középpontjába kerülhetnek a demokratikus hatalomgyakorlás és a multinacionális vállalatok konfliktusai, új értelmezési lehetőségek merülhetnek fel a gazdasági válság terjedésével kapcsolatban. Persze az igazi kérdés az, hogy a tanulságok levonása után sor kerülhet-e egy egészségesebb szerkezet kialakulására és ezeknek a pénzügyi szuper-entitásoknak átalakítására, vagy azzal kell együtt élnünk, hogy a világgazdaság továbbra is rendkívül koncentrált, ugyanakkor igen sérülékeny marad.

Ezen a héten mutatták be a Corvinus Egyetemen a Védegylet és az Új Mandátum Könyvkiadó közös kötetpárját, Globalizáció és fejlődés címmel. Mind a két kötetet Boda Zsolt és Scheiring Gábor szerkesztette. Az első kötet egy szöveggyűjtemény, amely kritikai fejlődéstanulmányok égisz alatt gyűjti össze az elmúlt időszak azon kiemelkedő iratait, amelyek alternatívát kívánnak adni a főáramú közgazdasági gondolkodással szemben. A kötetben többek között Amartya Sen, Joseph Stiglitz, Giovanni Arrighi, Dani Rodrik vagy Robert Wade tanulmányaival találkozunk. A kötet célját a következőkben foglalják össze a szerkesztők: „Válogatásunk nem titkolt célja, hogy a magyar és kelet-európai gazdaságok fejlődéséről folyó diskurzust megnyissuk a globális fejlődéssel kapcsolatban fölhalmozódott tapasztalatok előtt annak reményében, hogy a tudományos és politikai közbeszédben és gyakorlatban nagyobb teret kapnak az inkluzív és fenntartható fejlődéshez vezető közpolitikai eszközök.”

A kötetpár második darabja a témát „hazahozza” és kiindulópontja az, hogy „[a] rendszerváltó elit az adósságból szavazatvásárló korrupt állam és a vele szemben értelmezett civilizatórikus küldetéssel felruházott szabad piac között vergődik a mai napig.” A kötet a magyar perspektíva tágításával hazánkat elhelyezi az átalakuló globális világrendben, s arra keresi a választ többek között, hogy lehet-e fejlődés a globális kapitalizmus keretei között, lehet-e a globalizáció alternatívája a lokalizáció, mi lehet a mezőgazdaság szerepe a fenntartható fejlődésben?

Mind a két kötet figyelemreméltó teljesítmény és kísérlet a hazai tudományos és akár mindennapi közbeszéd formálására: épp ezért figyelni kell rájuk, továbbvinni, kritizálni kell a leírtakat. Anélkül, hogy a köteteket alaposan átolvastam volna egy nagyon fontos gondolat rögtön megfogott. Róna Péter – aki előszót írt az első kötethez és a könyvbemutatón is részt vett – a következőt állította: a mostani gazdasági, pénzügyi válság egyben az eddigi közgazdaságtan válsága is, hiszen alapjaiban dőltek meg annak paradigmái. Róna szerint a modern közgazdaságtan egyszerűen belebukott abba, hogy a természettudományként próbált viselkedni, s a kreált modelljei köszönőviszonyban sem voltak a kőkemény valósággal. Így fogalmaz az előszóban: „A természettudományoktól kölcsönkért feltételezés – miszerint a természet törvényszerűségének felderítése lehetséges, mert a természet egységes – a közgazdaságtanban darabjaira hullott, mert a gazdaság, a gazdasági folyamatok nem önálló, hanem az ember és az emberi intézmények hatására formálódó, gyakran kaotikus jelenségek.” Az új közgazdaságtan mindezek alapján leveti eddigi modell-fétisét, s bátran válogat a társadalomtudományok relevánsnak ítélt megítélései közül. Vagyis az új közgazdaságtan felbontja, feloldja a társadalomtudományok részterületei közötti határokat, amely egyszerre meglehetősen kockázatos és roppant izgalmas is. Egy dolgot tennék ehhez hozzá: ez a komplex társadalomtudományi megközelítés azt is eredményezi, hogy a társadalomtudományok (itt csak a kettő hozzám közelit említem: jogtudomány és politikatudomány) nyitottak kell legyenek arra, hogy befogadják a megújuló közgazdaságtan szempontjait. Az önmagában nem elég, hogy az „alternatív közgazdaságtan” képviselői átkalandoznak, vagy éppen menekülnek egyéb társadalomtudományi területekre (amint a könyvbemutatón elhangzott, ez egy valós jelenség még kis hazánkban is), az is fontos, hogy a társtudományok készek legyenek arra, hogy új és megtermékenyítő szempontokat adjanak a válságban lévő közgazdaságtannak – ezt nevezhetjük a tudományterületek, diszciplínák egymás iránti felelősségének.

A magyar nemzethez tartozás pozitív élményét, a társadalmi kohézió erősödését hátráltatja, hogy nem egy, a nemzeti identitás szempontjából fontos ügyben komoly szembenállások tapasztalhatóak.Így a magyar közvéleményben zajló csatározásokat figyelőnek ritkán van olyan érzése, hogy alapvetően egy irányba húzunk. Történelmi emlékezetünk körüli viták mély sebeket és kölcsönös ellenérzéseket váltanak ki a szemben álló oldalakon, erre jó példa Trianon, a magyar Holokauszt, vagy éppen Tisza István megítélése.

Bár már 93 év telt el Tisza István meggyilkolása óta, személye körül a politikai közbeszédben még mindig komoly indulatok, érzelmek lobbanak fel. Gyurcsány Ferenc februárban Tisza “osztályönzőségéről” beszélt, Bauer Tamás még SZDSZ-es képviselőként azt vetette a szemére, hogy “vállalta az értelmetlen első világháborút.” A mostani magyar jobboldal ezzel szemben dicsőíti az egykori miniszterelnököt. Varga István fideszes képviselő nemrég így fogalmazott a parlament ülésén: “Az idő s a mai Magyarország már bebizonyította, hogy gróf Tisza István volt az a szikla, amelyen fennakadhatott volna az 1918-1919-es gyalázatos őszirózsás forradalom és Tanácsköztársaság, és gróf Tisza István volt az utolsó szikla, akit ha 1918. október 31-én a Hermina úti villájában orvul nem ölik meg, akkor ellen tudott volna állni annak, hogy a történelmi Magyarország szétessen”. Hasonlóan vélekedett Ferenczi Gábor, a Jobbik képviselője is, aki – az 1918-19-es megrázkódtatást követő egyes jobboldali értelmezésekhez visszanyúlva – lehazaárulózta Károlyi Mihályt.

Most, hogy október 31-én felavatták a Parlamentben Tisza István emléktábláját, és napirenden van az egykori miniszterelnök szobrának ismételt  felállítása is, tovább táplálkozhat az a  gyúlékony anyag, amely időről-időre  lángra lobbanthatja a Tisza megítélése körüli vitát. Kövér László fideszes házelnök igen meleg szavakkal méltatta tegnap Tiszát, mint olyan embert, akit – mint fogalmazott az MTI szerint– “nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán”.

Kövér és Varga méltatása egyáltalán nem előzmények nélküli, Orbán Viktor már 2000-ben felavatta Tisza István szobrát a Debreceni Egyetem Orvostudományi Kara előtt. Ezzel a Fidesz helye egyértelműen kijelöltetett e vitában, Tisza István szellemi örökösének nyilvánította magát, akire érdemes felnézni. A magyar baloldal viszonyulása Tiszához, különösen az MSZP-é és az egykori SZDSZ-é is eléggé egyértelmű, nem kívánnak közösséget vállalni vele, amely valószínűleg nem független a Kádár-rendszer történelemszemléletétől, különösen annak első felétől.

Csakhogy ez a fajta narratív szembenállás, hogy a jobboldal egyfajta ikonként emeli magasba Tisza István emlékét, a baloldal meg szembeszáll vele, több szemppontból is problémás. A történettudomány komoly művelői, akiket kutatásai során kevésbé befolyásoltak érzelmeik, már az 1980-as évektől képesek voltak Tisza bonyolult életútjának sokoldalú bemutatására (Pölöskei Ferenc, majd Vermes Gábor). Míg a magyar politika fekete-fehér, barát-ellenség dichotómiában bír csak gondolkodni Tiszáról, addig ezekben a könyvekben számos levéltári forrás, Tisza beszédei, a Képviselőházi Napló iratai és irományai alapján igyekezték bemutatni a politikus tevékenységét.

Ha a mai politika úgy viszonyul Tiszához, ahogy, akkor rendkívül leegyszerűsíti a pályafutását, és finoman szólva  nem túl színvonalas, napi aktuálpolitikához lerontott történelemszemléletek csapnak össze egymással. Csakhogy éppen ezek a leegyszerűsített baloldali és jobboldali történelemszemléletek ütköznek nem egyszer az újságok, vagy a média felületein, így Tisza kapcsán is. Most, hogy a Fidesz van hatalmon, az ő történelemértelmezése emelkedik állami rangra, ahogy azt az Alaptörvény “Nemzeti Hitvallás” című előszavában is tapasztalhattuk. A Fidesz kormányra kerülésével Tisza István tisztelete válik uralkodóvá a magyar politikában.

Furcsa, hogy kilenc évtized után, ha más köntösben, merőben más körülmények és keretek között, más szereplőkkel, de bizonyos fokig megismétlődnek az akkori küzdelmek. Hírlik, hogy Tisza István szobra ismét a Parlament elé kerül, Károlyi Mihályét pedig eltávolítanák onnan. A Jobbik tüntetői még tavaly ősszel kifejezték ellenérzésüket Károlyi Mihály szobra iránt,  a házelnök pedig  nem is titkolta, hogy nem kívánja a Károlyi-szobrot a Parlament előtt látni. Az 1900-as évek elején Tisza és Károlyi engesztelhetetlenül kemény ellenfelei voltak egymásnak. Most, 2011-ben a szobraik is “birokra kelnek” egymással a Parlament előtti helyért. 

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

A Magyar Szolidaritás Mozgalom zászlóbontása óta egyre többeket foglalkoztat a kérdés, vajon hová fejlődhet a mozgalom. Megmarad-e a kormányzati reformokkal szembeni munkavállalói érdekvédelem kereteként, vagy kinőhet egy új párt a mozgalom talaján? Esetleg kialakulhat-e valamilyen kapcsolat a Magyar Szolidaritás és az MSZP között? Hiszen az emberek általában a baloldaltól várják a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők érdekeinek képviseletét. Egy esetleges kapcsolatból leginkább a párt profitálhat. A Szolidaritás Mozgalommal való partneri kapcsolat friss vért pumpálhat az MSZP ereibe: az elöregedő bázis olyan középkorú és annál fiatalabb munkavállalói szavazókkal töltődhet fel, akik eddig nem tanúsítottak érdeklődést a pártok és általában a napi politika iránt, de most a kormány lépései óhatatlanul az ellenzék, és potenciálisan az MSZP felé tolják el őket.

A kérdés nyitott, ennek ellenére érdemes elgondolkozni azon, milyen lehetőségek állnak a baloldali párt és az új típusú érdekvédelmi mozgalom összekapcsolódása előtt. Általában kétféle felfogás él ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a szakszervezetnek távol kell tartania magát a pártoktól – a baloldaltól is (a Magyar Szolidaritás vezetői jelenleg inkább ehhez a felfogáshoz állnak közel). A másik vélemény szerint viszont a baloldal és a munkavállalói szervezetek együttműködése természetes, hiszen mindkét fél számára kiemelkedő érték a szolidaritás.

Ha a kérdést európai kitekintésben szemléljük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az igazság valahol a két álláspont között van. A kontinensen különböző szakszervezeti modellek léteznek, és a szakszervezeteknek a pártokhoz, az ideológiai és párttagoltsághoz való viszonya is változó, függően az adott országok társadalmi rendszerétől, politikai kultúrájától és a pártrendszer fejlődésétől. Nagy-Britanniában a Munkáspárt hagyományosan a szakszervezetekre (trade-union) épült, és azok hosszú ideig meghatározó befolyást gyakoroltak a párt irányvonalára és napirendjére. Svédországban a szociáldemokrata párt és a legnagyobb szakszervezeti szövetség összefonódása vezetőségi szinten is megjelenik: a kékgalléros dolgozókat tömörítő Svéd Szakszervezeti Szövetség (Landsorganizationen i Sverige, LO) mindenkori elnöke tagja a Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt vezetőségének. A két szervezet szorosan együttműködik, az LO a párt egyik anyagi, intellektuális és rekrutációs forrása. Az LO csaknem kétmilliós tagságának 90%-a ma is elkötelezett szociáldemokrata szavazó.

Nem mindenütt kapcsolódott össze a szakszervezet a mainstream baloldallal. A mediterrán országok (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország) szakszervezeti mozgalma az ún. szindikalista modell irányába fejlődött, vagyis az éles világnézeti konfliktusok, törésvonalak mentén különböző ideológiai profilú – szocialista, keresztényszocialista, kommunista, szindikalista – szakszervezetek alakultak ki. Az ideológiai elkülönülésből fakadóan a munkavállalói szervezetek rendkívül fragmentáltak, alkupozíciójuk gyenge. Sztrájkjaik látványosak, de a tripartit (háromoldalú) érdekegyeztetés hiányában a tárgyalóasztalnál mégis kevesebbet érnek el, mint szervezettebb „északi” (skandináv, német) társaik.

Ahogy a fentiekből is érzékelhető, a szakszervezetek és a pártok viszonya régiónként eltérő. Valahol a szakszervezeti mozgalom széttagolt, és erősen kötődik a baloldalhoz (Nagy-Britanniában), másutt erős szakszervezeti konföderációk vannak szövetségben a szociáldemokrata párttal (Skandinávia, Németország), megint máshol a szakszervezetek ideológiailag szétaprózottak (a mediterrán térség). Azonban bármelyik modell szerint is alakul a magyar szakszervezeti mozgalom jövője, önmagában is örvendetes, hogy húsz év után Magyarországon egy erős érdekvédelmi mozgalom szárba szökkenésének lehetünk a tanúi.

Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.

A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.

Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.

A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.

Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.