A Magyar Szolidaritás Mozgalom zászlóbontása óta egyre többeket foglalkoztat a kérdés, vajon hová fejlődhet a mozgalom. Megmarad-e a kormányzati reformokkal szembeni munkavállalói érdekvédelem kereteként, vagy kinőhet egy új párt a mozgalom talaján? Esetleg kialakulhat-e valamilyen kapcsolat a Magyar Szolidaritás és az MSZP között? Hiszen az emberek általában a baloldaltól várják a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők érdekeinek képviseletét. Egy esetleges kapcsolatból leginkább a párt profitálhat. A Szolidaritás Mozgalommal való partneri kapcsolat friss vért pumpálhat az MSZP ereibe: az elöregedő bázis olyan középkorú és annál fiatalabb munkavállalói szavazókkal töltődhet fel, akik eddig nem tanúsítottak érdeklődést a pártok és általában a napi politika iránt, de most a kormány lépései óhatatlanul az ellenzék, és potenciálisan az MSZP felé tolják el őket.
A kérdés nyitott, ennek ellenére érdemes elgondolkozni azon, milyen lehetőségek állnak a baloldali párt és az új típusú érdekvédelmi mozgalom összekapcsolódása előtt. Általában kétféle felfogás él ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a szakszervezetnek távol kell tartania magát a pártoktól – a baloldaltól is (a Magyar Szolidaritás vezetői jelenleg inkább ehhez a felfogáshoz állnak közel). A másik vélemény szerint viszont a baloldal és a munkavállalói szervezetek együttműködése természetes, hiszen mindkét fél számára kiemelkedő érték a szolidaritás.
Ha a kérdést európai kitekintésben szemléljük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az igazság valahol a két álláspont között van. A kontinensen különböző szakszervezeti modellek léteznek, és a szakszervezeteknek a pártokhoz, az ideológiai és párttagoltsághoz való viszonya is változó, függően az adott országok társadalmi rendszerétől, politikai kultúrájától és a pártrendszer fejlődésétől. Nagy-Britanniában a Munkáspárt hagyományosan a szakszervezetekre (trade-union) épült, és azok hosszú ideig meghatározó befolyást gyakoroltak a párt irányvonalára és napirendjére. Svédországban a szociáldemokrata párt és a legnagyobb szakszervezeti szövetség összefonódása vezetőségi szinten is megjelenik: a kékgalléros dolgozókat tömörítő Svéd Szakszervezeti Szövetség (Landsorganizationen i Sverige, LO) mindenkori elnöke tagja a Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt vezetőségének. A két szervezet szorosan együttműködik, az LO a párt egyik anyagi, intellektuális és rekrutációs forrása. Az LO csaknem kétmilliós tagságának 90%-a ma is elkötelezett szociáldemokrata szavazó.
Nem mindenütt kapcsolódott össze a szakszervezet a mainstream baloldallal. A mediterrán országok (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország) szakszervezeti mozgalma az ún. szindikalista modell irányába fejlődött, vagyis az éles világnézeti konfliktusok, törésvonalak mentén különböző ideológiai profilú – szocialista, keresztényszocialista, kommunista, szindikalista – szakszervezetek alakultak ki. Az ideológiai elkülönülésből fakadóan a munkavállalói szervezetek rendkívül fragmentáltak, alkupozíciójuk gyenge. Sztrájkjaik látványosak, de a tripartit (háromoldalú) érdekegyeztetés hiányában a tárgyalóasztalnál mégis kevesebbet érnek el, mint szervezettebb „északi” (skandináv, német) társaik.
Ahogy a fentiekből is érzékelhető, a szakszervezetek és a pártok viszonya régiónként eltérő. Valahol a szakszervezeti mozgalom széttagolt, és erősen kötődik a baloldalhoz (Nagy-Britanniában), másutt erős szakszervezeti konföderációk vannak szövetségben a szociáldemokrata párttal (Skandinávia, Németország), megint máshol a szakszervezetek ideológiailag szétaprózottak (a mediterrán térség). Azonban bármelyik modell szerint is alakul a magyar szakszervezeti mozgalom jövője, önmagában is örvendetes, hogy húsz év után Magyarországon egy erős érdekvédelmi mozgalom szárba szökkenésének lehetünk a tanúi.
