Niall Ferguson korunk egyik legnépszerűbb brit történésze legutóbbi – Civilization- The West and the Rest című – könyvében arra keresi a választ, hogy miért éppen a nyugati civilizáció emelkedett ki az elmúlt 500 évben. A 16. század elején ugyanis az európai országok csak a bolygó népességének igen kis hányadát adták és gazdasági erejük sem volt különösebben nagy. Sőt akkortájt a keleti birodalmak (Oszmán Birodalom, Kína, India) lakosai jóval többen is voltak az európaiaknál és gazdagabbak is voltak náluk. Ferguson rendkívül szórakoztató TED előadásában (The 6 killer apps of prosperity) hat olyan jelenséget állapít meg, amelyek szerinte mindezek ellenére biztosították a Nyugat vezető szerepét. Ezeket a jelenségeket pedig a mobiltelefon alkalmazásokhoz hasonlítja, amelyek kis ikonok csupán a készülék kijelzőjén, mögöttük azonban elektródák és byte-ok tömkelege dolgozik.

Ezek az applikációk tehát: verseny; tudományos forradalom; a tulajdonhoz való jog; modern gyógyszerek; fogyasztói társadalom; munka etika.

A történész szerint ezek az okai annak, hogy az 1970-es évekre a Nyugat és a világ többi része közötti különbség óriásira nőtt. Nem a földrajzi elhelyezkedés, vagy a nemzeti karakter. Gondoljunk csak bele, Észak- és Dél-Korea, vagy korábban a két Németország esetén egyik esetében sem volt eltérés, mégis micsoda különbségek mutatkoztak, illetve mutatkoznak az adott országok fejlettsége között.

Az adatok azonban azt mutatják, hogy ez a különbség Nyugat és a „Többiek” között azóta egyre gyorsuló ütemben csökken, a Nyugat fokozatosan elveszti vezető szerepét, ezek az applikációk ugyanis letölthetőek, vagyis az intézmények adaptálhatóak. Az átvétel sorrendje azonban korántsem mindegy, a jelenlegi észak-afrikai forradalmak jövője azért bizonytalan, mert a demokratikus értékek elterjedése korántsem lehetséges a magántulajdon védelme nélkül. A Nyugat hanyatlása ennek ellenére nem elkerülhetetlen, a vezető szerep elvesztésével azonban számolni kell.

Az előadást hallgatva folyamatosan ott mozgolódik a magyar hallgatóban a kérdés, nekünk melyik applikáció letöltése nem sikerült rendesen, hogy húsz évvel a rendszerváltás után sem kerültünk közelebb a Nyugathoz. Nos, a listára nézve – ha feltételezzük, hogy Fergusonnak igaza van és nem a nemzeti karakter a meghatározó – azt hiszem a hat alkalmazásból legalább négyet nem teljesen vagy hibásan sikerült elsajátítani. Ezek: a verseny, a tulajdonhoz való jog, a fogyasztói társadalom és a munka etika. Ráadásul, ha a magyar egészségügy helyzetére, vagy a folyamatos „agyelszívásra” utalunk, akkor a másik kettővel sincs minden rendben.

Mindenestre a „letöltési idő” sem volt túl sok, hiszen történelmi távlatból nézve két évtized nem sok idő.

Ennek ellenére a kelet felé tekintgető közép-európaiak számára Ferguson könyvének és előadásának is van egy igen fontos tanulsága: az utóbbi évtizedekben felemelkedő országok nem azért sikeresek, mert teljesen új utakon járnak, mint a Nyugat, hanem pont fordítva: mert sikeresen adaptálták ezen eredetileg nyugati intézményeket. Ezzel összefüggésben idehaza nem arra kell keresni a választ, hogy hogyan találhatjuk meg a nyugatitól eltérő megoldásokat, hanem arra, hogy mi akadályozza a „gyilkos applikációk” letöltését, illetve hogyan tudunk gyorsítani rajta.

 A Méltányosság Politikaelemző Központ nagy vállalkozásba fogott. Hatrészes sorozatban kívánjuk elemezni a magyar társadalom, a belpolitika és a makrogazdaság helyzetét. Tesszük ezt azért, mert úgy véljük, hogy a mai politikai légkör magyarázata nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Ha valóban meg akarjuk érteni, mi és miért történik velünk, az eddigiektől eltérő, távolságtartóbb elemzési perspektívát kell nyitnunk. Elemzéssorozatunkat ezért azoknak ajánljuk, akik hajlandóak az aktuálpolitikai perspektíván túlra tekinteni, és a megoldások keresését nem felszínesen, hanem aprólékosan, és teljesen újszerű módon képzelik el. Ehhez azonban friss szemmel kell nézni a körülöttünk levő problémákra.

A „Mit kezdjünk” felcímű sorozat első része 2011. november 29-én jelent meg a Népszabadságban. Ebben a részben a politikai múlt visszatéréséről beszéltünk. Sokak szerint ez egy érdektelen dolog; a múlt úgy, ahogy van, elmúlt, a mai problémák teljesen mások, mint a régiek. Mi nem osztjuk ezt az elképzelést. Francis Fukuyama 1989-ben a liberális demokrácia győzelmét jósolta, s akkor sokáig úgy tűnhetett, igaza lesz. Azóta viszont kiderült, hogy önmagában a politikai és gazdasági rendszerek leváltása még nem teremt élhetőbb országot, versenyképesebb társadalmat, ha nem jár együtt a politikai kultúra megváltozásával. Nem gondoljuk, hogy a liberális demokrácia életképtelenné vált volna, de sokkal nagyobb kihívások leselkednek rá, mint ahogyan azt a rendszerváltás idején gondoltuk. Ezeket a kihívásokat próbáljuk körüljárni.

A múlt megértése nélkül lehetetlen megoldani a problémáinkat, de akkor sem fogunk tudni úrrá lenni ezernyi gondunkon, ha nem foglalkozunk a politikai szereplők közötti viszonyok átalakításával. Éppen ezért első elemzésünkben a nagykoalíció létrehozatalának hosszas mechanizmusáról írtunk, jelezve, hogy itt nem lehet szó gyors megoldásról. A szembenálló politikai erőket hosszú távon alkalmassá kell tenni az egymás iránti empátiára és a közös cselekvésre. Ha tetszik: arra, hogy méltányosan közelítsenek egymás gondolataihoz és törekvéseihez.

Úgy gondoljuk, hogy az idézett holland, svéd és német példák zsinórmértékül szolgálhatnak arra vonatkozóan, hogyan kezelheti egy társadalom a belső problémáit. Ezek az országok a 20. század egy szakaszában – különböző okból – a polgárháború szélére sodródtak – ma jól működő demokráciát és piacgazdaságot működtetnek. Ahogyan a holland „oszlopok”, a svéd és német elitek képesek volt megszabadulni a rossz, visszahúzó politikai hagyományoktól, úgy a magyar politikai szereplők előtt is nyitva áll az út a megegyezés felé. Ennek az alapja nem lehet más, mint az, hogy a felek megállapodnak egy értékminimumban, és megtanulják az egymás iránti bizalom kultúráját.

A nagykoalíció nem az egyedüli megoldás. Nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy a feleket érzelmi korlátok választják el egymástól, hiszen az elmúlt húsz év során kölcsönösen adott és kapott sebek nehezen gyógyulnak be. De éppen napjainkban látjuk, hogy a válság hatására több országban is felmerült a politikai oldalak összefogásának lehetősége. Magyarországon is utat kell nyitni ennek az opciónak. Mikor, ha nem akkor, amikor az ország annyira szétesőben van – gazdasági, mentális, kulturális és egészségügyi értelemben egyaránt –, hogy lassan alig van, ami összetartsa. Ez a helyzet felelősséget ró a politikai elitekre.

De hangsúlyozzuk: nem lehet a nagykoalíciót moralizálással kierőszakolni. A német példa alapján szükség van egy előkészítő fázisra (amikor a felek eljutnak az összefogás elkerülhetetlenségének felismeréséig, és leszámolnak az annak útjában álló akadályokkal). Először a feleknek közösen be kell látniuk, hogy az öröklött hagyományok béklyójában vergődünk. A második lépés, hogy a politikai szereplők belássák, a jobboldali-baloldali iszapbirkózás nem visz sehová, ebből nem lesz élhetőbb ország. A nagykoalíció a harmadik lépés lehet.

Elemzésünkben új szemléletet ajánlottunk a problémák értelmezésére és javaslatokat fogalmaztunk meg az első lépéseket illetően. Amit mondtunk, nyitott gondolkodású embereknek szánjuk, olyanoknak, akik képesek kilépni a megszokott sémákból és elgondolkodni olyan konstrukciókon, amiknek a realitása pillanatnyilag nem túl nagy.

Vállalkozásunk azonban itt nem áll meg. Egy hónap múlva azt a témát járjuk körül, hogy "Mit kezdjünk az örök magyar eladósodottsággal", a globális kapitalizmusba ágyazott magyar gazdasággal? Hajlamosak vagyunk a kérdést ugyanis kizárólag napi perspektívából szemlélni, holott itt is szerepe van a történelmi múltnak. Magyarország mindig deficittel küzdött, és pénzügyi szuverenitása – mint ma is – korlátozott volt. Lehet-e így értelmes és versenyképes gazdaságpolitikát csinálni? Ilyen és hasonló kérdéseket fogunk feltenni. Ezt követően általunk relevánsnak gondolt szakpolitikai témákat vetünk fel, és egyebek között elemezzük a hazai demokrácia állapotát, valamint a beteg magyar társadalmat. Mert, hogy valamit "kezdenünk" kell a körülöttünk tornyosuló problémákkal, s a konstruktív megközelítések számát növelni kell. Kétségkívül maradhat minden a régiben és örökre konzerválhatjuk visszatérő rossz hagyományainkat. Mi más utat javasolnánk. Nem titkolt szándékunk, hogy kilépjünk az eddigi diskurzusból, és párbeszédet generáljunk Magyarország nyugatosodásának lehetőségéről. Számos példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen a kultúraváltozás, csak meg kell találni a megfelelő politikai, társadalmi kompromisszumokat. Egyhelyben toporgás helyett, mi inkább ehhez kívánunk támpontokat adni.

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.

A csütörtöki IMF-fel kapcsolatos bejelentés után két narratíva uralja a magyar közbeszédet a kormány gazdaságpolitikai meghátrálásával kapcsolatban. A jobboldalról az elmúlt másfél év története a gazdasági szabadságharc krónikája, amikor a kormány szakítani kívánt azokkal a szervezetekkel, amelyek legitimáció nélkül kívánnak beavatkozni az egyes országok belpolitikájába. Ezek a hatalmas nemzetközi pénzügyi erők az eredmények ellenére nem engedhették meg maguknak, hogy Magyarország kitörjön az ellenőrzésük alól, ezért különböző gazdasági eszközökkel kikényszerítették az együttműködést. A baloldalon ugyanez a történet úgy néz ki, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes kudarcot szenvedett. Az unortodox megoldások nyomán megrendült a jogállam és a befektetők bizalma hazánk iránt, a semmire költöttük az államosított nyugdíjpénzeket, a különböző különadók lefékezték a gazdasági növekedést és az egykulcsos adó sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két értelmezés teljes eltérése pontos tükre a hazai politikai élet mély megosztottságának.

Érdekes, hogy a hazai parlamenti baloldal mennyire nem vesz tudomást a nyugati világ globalizáció, vagy kapitalizmuskritikájáról. Holott, amint már írtunk is róla, ez a téma már régen túl van az összeesküvés-elméletek szintjén, sőt a jelenlegi krízis már korántsem csak elméletben vet fel olyan kérdéseket, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, minősítő intézetek, multinacionális vállalatok túlhatalmának viszonya a népképviseleti demokráciához. Míg Nyugat-Európában és az USA-ban egyre komolyabb politikusok és társadalomtudósok vetik fel, hogy újra kell gondolni a globalizáció, illetve a gazdasági válság kihívása miatt a demokrácia kérdéseit, addig a hazai baloldal továbbra is feltétel nélkül elfogadja a fennálló rendszer helyességét. Persze a kormány is hozzájárult ahhoz, hogy most gúnyos kritikák céltáblája legyen: az elmúlt félév követhetetlen gazdasági bakugrásai, a jogállami keretek áthágását nem lehet érvekkel alátámasztani. Persze ezzel párhuzamosan a kormányfő örökérvényűnek szánt kinyilatkoztatásaival sokkal inkább egy dogmáihoz, semmint a valósághoz alkalmazkodó politikája is sokat tett azért, hogy olyan helyzetben találta magát, amelyből arcvesztés nélkül lehetetlen kihátrálni.

Azt hiszem a címben feltett kérdésre a válasz, hogy mindkettő. A szabadságharc narratívát erősíti, hogy míg a vártnál nagyobb növekedési adat, vagy a javuló foglalkoztatottságról érkező hírek nyomán egy tapodtat sem erősödött a forint, addig az IMF-bejelentés hatására valóságos száguldásba kezdett, vagyis úgy tűnik, valóban nem feltétlenül az ország gazdasági teljesítménye befolyásolja csak a magyar valuta teljesítményét. Ugyanakkor a kormányt is ki kell, hogy józanítsa ez a pofon, az elmúlt másfél év voluntarizmusának, következetlenségeinek és felelőtlen döntéseinek vége. Azon természetesen továbbra is lehet és kell is gondolkodni, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszer hogyan viszonyul a demokráciához, a szabadságharcnak azonban ezekkel az eszközökkel minden bizonnyal vége.

Az Országgyűlés elé nemrég beterjesztett új önkormányzati törvény tervezetében is az ország Fidesz által hangoztatott átszervezésének és paradigmaváltás egyik bizonyítékát látom, amelyet a tervek szerint most pénteken elkezd tárgyalni a törvényhozás. Ugyanis míg 1990-ben a központosított tanácsrendszerrel való szakítás, a helyi közösségeknek minél nagyobb autonómia megadása fűtötte az akkori törvényhozókat, a mostani kormánypárti politikusok úgy látják, megérett az idő a meglehetősen szétszabdalt és túlburjánzott önkormányzati rendszer vadhajtásainak lenyesegetésére, az állam szerepének megerősítésére ezen a területen is. Ennek jegyében a megyei kormányhivatalok (amelyek élére nem mellesleg fideszes politikusok kerültek) szerepe nem pusztán a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésében merül ki az új rendszerben (mint amilyet az első önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szánt a megyei közigazgatási hivataloknak), hanem beavatkozási jogokat is kapnak, így pl. megbírságolhatják az általuk törvénysértőnek tartott önkormányzatokat, kezdeményezhetik, hogy jogalkotási mulasztásra hivatkozva akár ő maguk alkossanak a helyi önkormányzatok helyett helyi szabályokat.

Az 1990-es önkormányzati rendszernek egy fontos eleme volt az is, hogy a helyi szinten a törvényesség őrének tekintett jegyzőt nem a központi hatalom nevezte ki, hanem a helyi választópolgárok által megválasztott képviselő-testület választotta meg. A helyi polgárok polgármesteri hivatal élére tehát csak olyan jegyzők kerülhettek, akik – ha áttételen keresztül is – az önkormányzati képviselőkön keresztül a helyi közösségnek feleltek a munkájukért. A jegyzőnek pedig kötelességévé tették, hogy – a polgármesteri hivatal vezetése mellett – a törvénysértéseket jelezze a képviselő-testületnek.

Csakhogy az évek során kiderült, hogy ez a jónak tűnő szabályozás nem mindig állja ki a gyakorlati élet próbáját. Az évek múlása során egyre többször akadt arra precedens, hogy a képviselő-testületek nem mindig nézték jó szemmel a jegyző jogi aggályait. Az is problémát jelentett, hogy ha a jegyző felügyelete alá tartozó egyedi hatósági ügyekben a polgármesteri hivatal esetleg nem az adott települési képviselő cége, ismeretségi köre, vagy más érdeke, esetleg egyéb elvárása alapján járt el. Feszültséget okozott az is, hogy ha a képviselő-testület nem volt megelégedve a polgármesteri hivatal teljesítményével, az általa meghozott politikai döntéseknek a hivatalon keresztüli végrehajtásával. Olyanra is volt nem egy példa, hogy a képviselő-testület többsége és a polgármester közötti háborúskodásban a jegyző két tűz közé került (lásd György István kőbányai polgármester -jelenlegi főpolgármester-helyettes- esetét, akinek a testület többségét adó MSZP-frakcióval gyűlt meg a baja 1998-2002 között, és a jegyzőnek kellett megpróbálnia lavírozni a két tábor között). Ha pedig a polgármester és a jegyző tűzött össze, akkor a polgármesteri hivatal működése került veszélybe. A polgármester ugyanis közvetlenül nem utasíthatta eddig a hivatal alkalmazottait, a jegyző volt az ottani köztisztviselők főnöke. Csakhogy a jegyző minden fontosabb intézkedéséhez (pl. a köztisztviselők felmentése, kinevezése) a polgármester egyetértésére volt szükség. Ráadásul a jegyző bizonyos fokig volt szolgáltatva a polgármesternek, mert bár a jegyző nem a polgármestertől kapta a kinevezését, hanem a képviselő-testület választotta meg, de a munkáltatói jogok többi részét már a polgármester gyakorolta fölötte.

Láthattuk, a jegyző pozíciója nem volt éppen egyszerű. Jelezze a képviselő-testületnek lelkiismeretesen a törvénysértéseket, álljon ki határozottan a véleménye mellett? De akkor esetleg megharagszik rá a képviselő-testület! Jelezze a polgármester törvénysértéseit? Akkor viszont a polgármestert haragíthatja magára! Ezek a dilemmák nem mindig voltak feloldhatóak, így az első önkormányzati ciklus letelte után (1994) többször is volt arra példa, hogy egy új képviselő-testület, vagy polgármester új jegyzőt akart.

Nos, az új önkormányzati törvény tervezete a jegyző pozícióját is újrarajzolja. A 79.§ (1) bekezdése értelmében a polgármester nevezné ki a jegyzőt, a képviselő-testület döntési jogosítványa ez ügyben megszűnik. Annyiban mindenképpen üdvözlendő ez a szabályozás, hogy tisztább helyzetet teremt, az eddigi törvény értelmében ugyanis – mint láthattuk – a polgármester és képviselő-testület megosztva gyakorolta a jegyző feletti munkáltatói jogokat, most ez egy kézbe kerül, a polgármester kompetenciájába. Csakhogy újabb kérdéseket és problémákat hozhat ez a rendelkezés, ha a parlament megszavazza a törvényt. A jegyző ugyanis kizárólag a polgármesternek lesz alárendelve. Nem lesz könnyű biztosítani az önkormányzatoknál maradó egyedi hatósági ügyek részlehajlásmentes elintézését, ha a polgármester érdekkörét is érinti az ügy. Ha pedig a polgármester még pártpolitikus is (ami a 10 ezertől nagyobb lakosságszámú településeken egyre inkább jellemző), akkor erős lesz a kísértés, hogy a polgármester nyomást gyakoroljon a jegyzőre annak érdekében, hogy a jegyző a polgármester pártjához köthető ügyfelek érdekében hozzon döntést, pontosabban erre utasítsa az illetékes köztisztviselőt. Nem mintha ez a veszély egyáltalán nem állt volna elő az eddigi rendszerben, de a jegyző eddig nem egy embertől függött, ha jó taktikus volt, akkor akár el is háríthatta a nyomásgyakorlást pl. olyan módon, hogy szövetségesévé tett testületi tagokat. Mostantól viszont ha a jegyzőnek megromlik a viszonya az őt kinevező polgármesterrel, akkor erősen kétséges, hogy megtarthatja-e pozícióját, ugyanis a polgármester visszavonhatja vezetői megbízatását. Rosszabb esetben ez a szabályozás akár még a korrupciót is elősegíti, amennyiben a jegyző a polgármestertől való félelmében, de annak elvárásához igazodva törvénysértő cselekedetet hajt végre. Mindezen aggályok miatt nem volna rossz, ha a törvényalkotók még egyszer komolyan elgondolkodnának a tervezet a jegyzői kinevezésre vonatkozó pontján. Mert bár ezek az aggályok nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzenek (hiszen nem eleve minden polgármester hajlamos a korrupcióra), de érdemes ennek esélyét a minimálisra szorítani.

Winston Churchill előszeretettel használta a brit-amerikai viszony leírására a „különleges kapcsolat” kifejezést. Ennek a különleges kapcsolatnak Bill Clinton és Tony Blair kormányzása idején még inkább felértékelődött a szerepe, amikor hasonló politikai irányultságú vezetője volt a két országnak. Számos olyan célt sikerült elérniük, amelyre egyébként nem lett volna lehetőségük. Mára azonban más különleges politikai kapcsolatok is szárba szökkentek a világban. Ilyen például a német-francia együttműködés az Európai Unión belül, amelyik az euróválság közepette részben „királycsinálóként” is funkciónál. Eközben számos ország politikai vezetése belebukott az euróválságba. Írországot, Spanyolországot, Portugáliát, Szlovákiát és most Görögországot, valamint Olaszországot is egyesíthetné egy ilyen új „különleges kapcsolat”. Csatlakozhatnának az „újrakezdők klubjához”.

2009-ben, amikor a politikai hitelében megingott Gyurcsány Ferencet végképp maga alá gyűrte a kirobbanó gazdasági válság, Bajnai Gordon vezetésével szakértői kormány került hatalomra Magyarországon. Mivel Bajnai hangsúlyosan nem kívánt indulni a 2010-es választásokon, képes volt meghozni és végrehajtani az államcsőd elkerüléséhez szükséges válságkezelő intézkedéseket. Ezzel Magyarország lényegében megalakította az „újrakezdők klubját”, hiszen Orbán Viktor is kénytelen szigorúbb gazdaságpolitikát folytatni, mint amihez a korábban laza fiskális fegyelemre szocializálódott társadalom hozzászokott.

Mára kísértetiesen hasonló politikai-gazdasági hitelvesztés alakult ki Görög- és Olaszországban. Előbb a görög kormány roppant össze az uniós mentőcsomagok politikai súlya alatt, majd a hétvégén Silvio Berlusconi is benyújtotta lemondását. Mint ahogyan erről korábban írtunk, a három ország mentalitását, kultúráját tekintve egyaránt déli típusú, nem véletlen, hogy válságkezelésükben is átfedéseket találni. Magyarország méretéből, gazdasági kiszolgáltatottságából kifolyólag korábban szembesült azon problémákkal, amelyekkel ma a görögök és az olaszok találkoznak. Megoldásuk azonban hasonló. 

A távozó miniszterelnököket nem politikusokkal, hanem az unióhoz kötődő szakértőkkel helyettesítik. Lucas Papademos közgazdász, az Európai Központi Bank (ECB) alelnöke volt 2002-2010-ig, valamint a Harvard vendégprofesszora, míg Berlusconi helyének várományosa, Mario Monti szintén közgazdász és korábbi uniós biztos. Hűségük az „euró megmentésének ügyéhez” tehát biztosított. De vajon mi biztosítja a sikeres válságkezelést, ha elődeik sem tudtak megbirkózni a várható megszorítások tömkelegével? Nem valószínű, hogy a két vezető valaha indulna politikai hivatalért, és mivel egyetlen párt táborának sem tartoznak ígéretekkel, véghezvihetik azokat a politikailag népszerűtlen intézkedéseket, amire szükség van. Hogy mindez nem vezethet a populista erők megerősödéséhez? 

Nos, ezt egyik ország sem engedheti meg magának gazdaságilag. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy az unió levenné róluk a kezét. Mindkét ország teljes politikai elitje fellélegezhet, hogy valaki elvégzi a nehéz munkát helyettük, és nem rajtuk csattan a társadalmi elégedetlenség ostora. Ha nincs konszenzus abban, hogy valamit tenni kell, ha nem áll ki minden párt a válságkezelést irányító szakértői kormányok mögött, akkor gazdasági öngyilkosságot követnek el. Hogy ezzel szemben hosszú távon valóban az újrakezdők klubjához csatlakoznak-e ezek az országok, az dönti el, hogy a közös háttértámogatással végrehajtott esetleges stabilizációt utána meg is tartják-e az őket követő politikusok. Ilyen szempontból

 Magyarország ma már távolabb került a déli típusú, görögös, olaszos mentalitástól, és közelebb a szigorúbb, felelős északi modellhez.

Háromnapos szociológus összejövetelt tartottak Miskolcon szegénységről, peremhelyzetről, katasztrófákról. Dominált a társadalmi probléma a környezetivel szemben, én most mégis a konferencia kapcsán a Challanger-katasztrófáról írok, amely nem társadalmi, nem környezeti, és szinte biztos, hogy a sok szekció közül sehol sem került említésre. A hangulat mégis olyan, mint egy olyan rakétakilövésnél, ami előtt az embernek rossz sejtelme van.

Gyűrtük a magunk előadásait rengeteg szekcióban, ahogy kell. Ezek már teljesen profi szinten begyakoroltan mennek a rendszerváltás óta. Voltaképp egy-egy tudományterület pillanatnyi teljesítőképessége le is mérhető azon, hogy tud-e rendszeresen sokakat megmozgató konferenciát szervezni. Most a szociológia tudott, de ez nem volt mindig így, volt amikor a 90-es évek közepén az antropológia futott fel, aztán a politológia bontakoztatta ki a szárnyait, most megint mintha erős volna a szociológia. Ráadásul valamiféle összezárásra is készülnek a társadalomtudományok, mert érzik, hogy e nélkül bajba kerülnének.

Beszéltem magam is az atomerőmű építések statisztikáiról, a katasztrófák emberi tényezőjéről stb., de valójában engem sem ez érdekelt igazán. Már százszor lerágtuk, hogy a fosszilis energiák meg az atom átmeneti helyzetben van, az is evidens talán a szakma számára, hogy az atomerőművek építésében mi a fogoly dilemma, s talán azt is sokan tudják, hogy Fukushima után a németeket leszámítva a világon egyáltalán nem csökkent a reaktorépítés. Ha másról nem, Paks bővítésének szándékáról egész biztosan mindenki hallott. De miközben ezekről beszéltem – s mások helyében ugyan nem nyilatkoznék, de elképzelhetőnek tartom, hogy más előadót is hasonló balsejtelmek gyötörtek –, valójában az érdekelt, hogy mi is lesz a humántudományokkal.

A konferencia háttérében ugyanis ott lebegett az egész humántudományokat sújtó magyar és nem magyar pozíciókeresés. Hasonlóképp, ahogy a világgazdasági válság lehetősége is a maga bizonytalanságaival kísértetként ott lebeg mindenütt. Nem tudni miért, de mostohagyerekké vált a világban az összes humántudomány. Nem hisznek bennük, vagy pontosabban nem divat bennük hinni. Ma azt kell mondani, hogy egy számítógépes szakember jelent valamit, mert ő ki is próbálja a gondolata működését, egy mérnök jelent valamit, mert ő fel is építi amit kigondolt, egy kémikus vagy biológus ér valamit, mert ő kézzelfoghatóvá is teszi az eredményét, de egy bölcsész nem ér semmit, mert tudása sem használható semmire. És ebbe a pillanatban a kilőtt rakéta a felszállás legelején, még a szabad szemmel is jól kivehető égbolton felrobban. A robbanást jól mutatja az MTA által odaítélt díjak (melyek között nincs humán), a felsőoktatás finanszírozásában a bölcsészkarok, közgazdászok, jogászok, társadalomtudományok visszafogása, sorvasztása. Néhánnyal szembe pedig (kommunikációs szak) mintha már a bűnbakkereső üldözés indulna.

Hadd írjak akkor pár gondolatot itt a Challanger katasztrófáról. Talán kevesen tudják, de a katasztrófa kiváltó oka nem kifejezetten és kizárólag mérnöki volt. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a mérnökök elhalasztani akarták az indítást, s a politikusok erőltették, mert attól féltek, ha még csúszik a projekt, elakad a NASA finanszírozása. Kellett a siker, hogy az űrprogramra szánt pénzek ne csökkenjenek, mert egyre több képviselő vélte úgy, mindez pénzkidobás. De kommunikációs problémák vezettek a TMI balesethez, és aztán az utcákon történt menekülés közbeni karambolokhoz. A mérnökök ekkor értették meg, hogy a meghibásodásokat kijelző lámpákat fontossági sorrendbe kell kapcsolni. Szociálpszichológiai magyarázatok születtek a rossz döntések okainak megértéséhez, mely akár a TMI-nál, akár Csernobilnál bekövetkezett.

Miközben a modern társadalom egyre nagyobb tudással rendelkezik a katasztrófák megelőzésének és kezelésének hogyanjáról, legyen ez etnikai konfliktus vagy mérnöki probléma, ez a tudás egyre inkább feleslegessé válik. Talán csak átmenetileg. Sosem könnyű megtalálni az egyensúlyt a mérnöki gondolkodás és a humán gondolkodás közt, nemrég a mérnöki volt elnyomva, most a humán. Ez a probléma is igényelne egy alapvető intelligenciát.