Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.

Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).

Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.

Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.

Christine O’ Donnel valóban egy bajkeverő, ez a republikánus politikus és ideológus, aki a Tea Párt mozgalomnak is résztvevője, ő maga is büszkén magára veszi ezt a címkét. Pár hónapja megjelent könyve is ezt a címet kapta („Troublemaker”), és ő nem is titkolja, hogy kellemetlenségek sorozatát okozza. Christine O’ Donnel 2010-ben keltett országos feltűnést, amikor a szenátusi előválasztásokon általános meglepetésre legyőzte a Republikánus Párt (GOP) hivatalos jelöltjét Delaware államban. Legutóbb pedig azzal szerzett hírnevet, hogy váratlanul félbeszakította a CNN műsorvezetőjével, Piers Morgannal folytatott interjút, és távozott, miután elunta, hogy a műsorvezető nem a könyvéről, hanem kényes kérdésekről faggatta (pl. a melegek házasságához való hozzáállása).

Christine O’ Donnel nemes célok érdekében akart bajt keverni – szerinte ugyanis az USA-nak egy második forradalomra van szüksége, hogy ismét nagyszerű ország lehessen, azaz egy olyan morális és politikai megújulás szükségeltetik, amely visszavezeti Amerikát az „amerikai álomhoz”, hűen az „alapító atyák” eszméihez. Ehhez viszont szerinte szükség van az uralkodó elit félreállításához, ellenük kemény harcot hirdet. Méghozzá kétfrontosat: A Tea Párt erejét ki akarja bővíteni a párton belül, mert szerinte a Republikánus Párton vezetésében sokan vannak olyanok, akik elárulták a GOP eszmeiségét, és jobban hasonlítanak a demokratákhoz, olykor még le is paktálnak velük. Másrészt metsző kritikával illeti a demokratákat, és az Obama-adminisztrációt. Hasonlóan a Tea Párt általános irányvonalához, úgy véli, a szövetségi állam mérete és ereje már akkorára nőtt, hogy veszélyezteti az amerikaiak egyéni szabadságát. (A magyar fülnek szokatlan lehet, hogy egy konzervatív politikus meglehetősen szenvedélyesen kiáll a szabadság, mint az egyik legfontosabb politikai érték mellett). Az alkotmány X. kiegészítésére („Mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA hatásköreként említ, vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és a népet illetik meg.") hivatkozva amellett kardoskodik, hogy a szövetségi államnak csak olyan hatáskörökkel kellene rendelkeznie, amelyeket az alkotmány kifejezetten hozzárendel, egyébként a tagállamok illetékessége az ügyek intézése. Míg közjogi értelemben O’ Donnel liberális attitűdöket mutat, társadalompolitikában konzeratív: fontosnak tartja a vallási értékeket, és olyannyira ellenzi az abortuszt, hogy fiatalabb korában a pro –life mozgalom egyik aktivistája volt.

Christine O’ Donnel 350 oldalas könyve aligha fog magyar nyelven megjelenni, mert Magyarországon talán csak az Amerika-kutatók hallottak róla. Pedig a könyv izgalmas bepillantást enged az amerikai politika mindennapjaiba, azon belül is a választási kampány a széplelkűeket eléggé elrettentő mozzanataiba. Christine O’ Donnelnek nem sikerült a végén megszereznie a szenátori széket, meglehet, ez is oka annak, hogy könyvében, talán frusztráltságát levezetve, meglehetősen hosszan ír az ellene alkalmazott piszkos kampányüzelmekről. Így megtudhatjuk, hogy korábbi nyilatkozatait kiforgatva tették fel a világhálóra, hogy Karl Rove, Bush elnök híres-hírhedt kampányszakértője zártkörű gyűlésen parancsba adta republikánus aktivistáknak kampánya akadályozását. De ír arról is, hogy az előválasztási győzelme után a legyőzött republikánus ellenfele napokon át habozott átadni a kampány-főhadiszállás irodáját, holott ez kötelessége lett volna, így értékes napokat vesztett. De ír saját kampánya belső dolgairól is, például arról, hogy kampánytanácsadója olyan reklámanyagot akart a médiáknak elküldeni, amivel ő nagyon nem értett egyet, és ebből kemény konfliktus keletkezett.

Könyve azért is érdekes volt számomra, mert Magyarországon politikustól szokatlanul őszintén ír családi problémáiról. Nem tagadja, hogy apja alkoholista volt, és emiatt sokat szenvedett a család, de hozzáteszi, hogy ennek ellenére sem mentek szét, és az apja később sokat dolgozott a családjáért, neki például a házkeresésben segített. Azt sugallja, hogy ő ugyanolyan családban nőtt fel, mint egy átlagamerikai, őket is egyaránt sújtották a nehézségek és a viták, de aztán ezeken képesek voltak felülemelkedni.

Christine O’ Donnel emellett jó stílusú szerző, könyvét áthatja a szenvedély, sokszor a szó szerinti idézetekkel ír le egy-egy beszélgetést, és ez feszültséget hoz a könyvbe. Élesen és hosszan bírálja Obama elnököt, de a magyar politikai kultúra figyelmébe ajánlhatjuk, hogy egy ponton leszögezi: az elnöki hivatalnak a tiszteletet mindenképpen meg kell adni, gondoljunk bármit is annak betöltőjének politikájáról.

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.

A rádiók még csak-csak tartják magukat, mert értelmes emberek is hallgatják reggel autóikban a műsorokat, de a reggeli televíziós műsorok hanyatlásba kezdtek. (Ld. legutóbb RTL bejelentését.) A diskurzus a válságra utalva magyaráz, kevesebb reklámbevétel, olcsóbb produkciókat előállítását teszi lehetővé. Ám ez nem teljesen meggyőző, mert két beszélő fejnél olcsóbb produkció nem létezik, igaz, ha ezt pörgetik, meg sztárokat fizetnek reggelenként műsorvezetőnek, akkor a dolog igen drága lesz. Van azonban egy tematikai váltás is, ami nem anyagi természetű.

Megmondom mire gyanakszom, és ez már médiaszociológia. Nincs nézője a reggeli műsoroknak. Amúgy ezt sem titkolják, de azt már igen, hogy a maradék nézője nem túl – hogy is mondja finoman – kvalifikált. Az emberek kezdik megunni a televíziót. Az okos emberek még inkább. S mivel a médiaszociológusok például felsőfokú iskolát végeznek, így ahhoz a csoporthoz tartoznak akik kvalifikáltak, ezért nem néznek televíziót. Elég paradox, de ez a helyzet, s nem magamról beszélek, de történetesen reggeli műsorokat már én is elég rég óta nem nézek. Este is 11 után tudom bekapcsolni a tévét, meg vacsorakor, de akkor sokszor a gyerekek miatt valami gyerekcsatornán vagyunk. Az is egyre ritkább.

Különösek a televíziók érvei. Azt mondják nem éri meg igényes hírműsort készíteni reggelenként. Különös, mert nem volt ez mindig így. Még Amerikában sem gondolták mindig, hogy a hírekkel és elemző műsorokkal keresni kell. Azok a presztízst hozták, de nem a pénzt. Más műsorok keresztfinanszírozták. Most meg még a közszolgálati magyar csatorna is azért piszkálja a reggeli műsorait, mert „nem éri meg”.

Aztán mindez generációs kérdés is. Mert 30 alatt is igen nagyon, de 16 alatt meg maximálisan arról van szó, hogy egyáltalán nem tévéznek. Míg rövid időre együtt a család, addig háttértévéznek, de aztán mindenki megy a dolgára. Az Internetről töltik le a tévés tartalmakat, és akkor, amikor épp idejük engedi. Azt nézik, amit szeretnének. Így aztán teljesen mindegy, hogy mikor mit csinál a tévé, lényeg, hogy legyenek alkalmasint tartalmaik. Ez van a fiataloknál, de még nem az idősebbeknél. A jövő kilátásai borzalmasak a tévék számára. Az történik majd velük, ami már megtörtént a printelt médiával. Az internet logikája háttérbe szorítja. (Az u.n. használat és szükséglet elméletek igazolódnak, mint valami jóslatok, a kultivációs médiahipotézis rogyadozik. Gerbner még azt figyelte meg, hogy az emberek mindig ugyanakkor ülnek le tévézni, és akkor mindig ugyanolyan típusú műsor megy minden amerikai adón.)

S van itt egy másik következmény. A reggeli műsorok elbutításának oka racionális. Senki sem fogyasztja, nem érnek rá akkor fogyasztani, és mint láttuk egyre inkább mindegy is mikor kerül fel az értékes tartalom. Aki még tévét néz és nem számítógépen keresztül lehívva néz tévét, az egyre inkább a passzív fogyasztó. A passzív fogyasztók az alacsonyabb társadalmi rétegből kerülnek ki. A reggeli műsorba nekik a gagyi kell. S minél inkább süllyed a reggeli tévés tartalom, annál kevésbé nézi azt a közélet iránt érdeklődő polgár.

Nincs médiatörvény ami megállíthatná ezt az önmagát erősítő hanyatlást, s mindenki téved is, aki azt gondolja a szabályozással lehet segíteni. Bár beszélnek nemzeti meg közösségi érdekről, szépen szól a preambulum, de gyakorlatilag a reggeli műsorsávnak befellegzett. Kereskedelmiben és közszolgálatiban, gazdasági válság miatt és generációs váltás miatt. Sok minden miatt.

Százegy éve történt, hogy az utolsó klasszikus magyar betyár, Vitális Imre a csendőrökkel szembeni reménytelen küzdelem során, látva, hogy nincsen menekvés, maga ellen fordította a fegyverét.

Szegény Vitális kései önjelölt utódai manapság Betyársereg néven a szélsőjobboldali szubkultúrát erősítik. Nem az a probléma persze, hogy a betyárság hagyományai ne képeznék részét a magyar népi kultúrának, folklórnak, és ne lenne helyük a nemzeti emlékezetben. Sok európai országban övezi tisztelet a törvényen kívülieket. Dél-Olaszországban például a mai napig hősként tekintenek azokra a banditákra, akik az 1860-as években Nápoly és Szicília függetlenségét védelmezték a piemonti csapatokkal szemben. A dél-itáliai banditizmust csak fél évtizedig tartó, mindkét részről a legnagyobb kegyetlenséggel folytatott „háború” során sikerült kiirtani. Írországnak, Skóciának és a Balkán-félsziget népeinek is megvannak a maguk híres zsiványai, akik a nemzeti hősök közé emelkedtek. A betyárság és a kollektív szabadságvágy összekapcsolása nem hungarikum.

Tehát a betyárhagyományok éltetése, ápolása önmagában nem baj. Csak a gond az, hogy a magyar „betyárok” – fogadjuk el ezt az önmeghatározást – ezt következetlenül teszik, hiszen hosszú ideig pertuban voltak a csendőrség iránt nosztalgiázó Jobbik politikusaival, noha a betyártradíciók vállalásából inkább a csendőrellenesség következne.

De valami megtört. Egy gyulai rendezvényen a Jobbik parlamenti képviselője, Novák Előd szóváltásba keveredett a Betyársereg tagjaival. A vita tettlegességig fajult, és az egyik „betyár” megütötte a Jobbik politikusát. A reakció talán a Jobbik szubkultúrájához tartozó egyéneket is váratlanul érte: a rendszerellenes párt felszólította azokat a tagjait, akik a Betyárseregben vannak, hogy lépjenek ki a szervezetből.

Véleményünk szerint a párt részéről az incidensre adott reakció beleillik abba a folyamatba, amelyet a Jobbik józanodásának neveztünk. A rendszerellenes párt döntés előtt áll: vagy betagozódik az establishmentbe, és ezzel hosszú távon kormányzóképes erővé válhat, vagy pedig belemerevedik saját radikalizmusába, és szépen lassan marginalizálódik a közéletben. Nyilván nem érdeke a Jobbiknak, hogy elveszítse a szubkultúráját, amelyik a lelkes, mozgósítható aktivisták hadát és szereplési lehetőséget (pl. Magyar Sziget) biztosít a párt számára. De azt sem engedheti meg a párt, hogy a szubkultúra teljesen magához láncolja, hiszen ez akadályává válik a szavazótábor kiszélesítésének. Egy demokráciában csak a „középről” szerzett szavazókkal lehet választást nyerni, ezt a Jobbik politikusai is tudják. És egy dologról soha nem beszélünk: a Jobbik frakciójában van egy nagyon erős szakpolitikai vonal, különösen környezetpolitikai téren (Bödecs Barna, Varga Géza, Kepli Lajos személyében). Ha valahonnan várható a Jobbikon belüli mérséklődés, akkor ebből a szakpolitikai irányból. Feltéve, ha az illetők elszánják magukat arra, hogy szembemenjenek szélsőségesebb hangú és felfogású frakciótársaikkal, és ehhez a vezetőségtől is bátorítást kapnak.

Más kérdés persze, hogy a Jobbik mérséklődésével újabb, még radikálisabb pártszerű képződmények nőhetnek ki a szubkultúra talajáról. A szélsőjobboldali kereslet mindig megtalálja a maga kínálatát, ezen a Jobbik megszelídülése sem változtatna. Mindazonáltal, ha a párt komoly tényező kíván lenni a közéletben 2014 után is, akkor meg kell szabadulnia az antiszemita és rasszista kiszólásoktól, az EU-ellenességtől, a betyárvirtus és az ököljog ünneplésétől, meg a csendőrvilág utáni vágyakozástól is.

A 2011-es népszámlálás után már valószínűleg pontosabb képet kapunk Magyarország felekezeti összetételéről, mindenestre a KSH szerint 10 évvel ezelőtt 12871 személy vallotta magát izraelita vallásúnak. Az antiszemitizmus az a fajta magyarázata tehát, hogy a problémák a két közösség egymás mellett élésének negatív tapasztalataiból származnak már egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a többségi társadalom 99%-a nem kerül közvetlen kapcsolatba a zsidókkal, sőt, akár még az is előfordulhat, hogy valaki életében nem találkozik velük. A holokauszt tragédiája, a kivándorlás és az asszimilációs folyamatok nyomán idehaza alig-alig maradt valódi izraelita közösség. Ehhez képest valami egészen elképesztő, hogy milyen súllyal van jelen a magyar közbeszédben a zsidó-kérdés. Nincsenek pontos statisztikai adataink, de legalább annyi cikk, interjú születik erről – a mérsékelt és a szélsőséges sajtóban is – mint a cigányokról, holott utóbbi esetében egy többszázezres etnikai kisebbségről van szó, ahol az együttélés problémái milliók életében a mindennapok részeként jelentkeznek. Ennek a jelenségnek véleményem szerint legalább három oka van:

Először – a történelmi gyökerek: ezek boncolgatására természetesen nem alkalmas egy blogbejegyzés, mindenesetre az ténykérdés, hogy a dualizmus korszakában – amely egybeesett a hazai kapitalizmus – kibontakozásával döntő szerepet játszottak a zsidó, vagy zsidó származású iparosok, kereskedők. Ez a gazdasági erő aztán hamarosan kultúrában és a politikában is erőteljesen jelentkezett és paradox módon pontosan az asszimilációs törekvések váltották ki leginkább a mély ellentéteket. Ezek a konfliktusok olyan erős hagyománynak bizonyultak, hogy túlélték a tulajdonképpeni zsidó közösség nagy részének pusztulását és asszimilációját is.

Másodszor: a hazai szélsőjobboldal kezében egy végtelenül egyszerű és hatékony eszköz a zsidózás. Mivel a közélet tele van mendemondákkal, szóbeszédekkel egy-egy szereplő származásáról, így aztán könnyű a bármilyen és tényleg bármilyen társadalmi, gazdasági problémáért egyszerűen a zsidókat megnevezni felelősként. Különösen, ha az érintett tudatosan is kívül helyezi magát azokon a nemzeti hagyományokon, amelyet ezen a politikai térfélen fontosnak tartanak. A szélsőjobb előszeretettel vezeti le ezeknek a vélt, vagy valójában zsidó származású embereknek egyik vagy másik cselekedetét, vagy nyilatkozatát a származásából. Ebben a konstrukcióban aztán a liberalizmus nagyon gyorsan az idegenség, a zsidó identitás megfelelője lesz.

Harmadszor: alighanem a magyar politikai közösség kizáró hagyománya is felelős, hogy ennyire fals módon él a közbeszédben a zsidókérdés. Ugyanis, ahol a két – mérsékeltnek mondott – politikai tábor folyamatosan azzal vádolja a egymást, hogy a másik diktatúrát épít, vagy éppen minden adódó alkalommal ráront a nemzetére, ott csak egy apró lépés, hogy az ellenoldalt származása alapján ítéljék meg. A magyar politikai elit jórésze természetesen közel sem antiszemita, sőt demonstratívan felvonul a különböző holokauszt-megemlékezéseken. Csak közben az a probléma, hogy az ellenfelét szíve szerint leginkább kizárná a közösségből és olyan nyelvi eszközökkel kommunikál, amelyben a legsúlyosabb vádak is légiesen könnyűvé válnak. Mindennapos a fasisztázás, diktatúrázás, kommunistázás a közbeszédben, a trágár jelzőkről nem is beszélve.

Ilyen körülmények között aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy képtelenség erről a jelenségről józan vitát folytatni, hiszen az ezzel kapcsolatban megnyilvánulót azonnal vagy antiszemitizmussal vádolja meg a hiperérzékeny liberális közvélemény, vagy a másik oldalról támadják idegenszívűséggel és nemzetellenességgel. A hazai zsidóság valódi illetve a politika által konstruált gazdasági-kulturális szerepének szétválasztásáról ebben a közegben lehetetlen józan párbeszédet folytatni, pedig szükség volna rá.

Az Orbán-kormány eddigi másfél éves tevékenységére erőteljesen rányomja a bélyegét a központosítás. Gondoljunk csak a magánnyugdíjpénztár-vagyon állami átvételére, a Mal Zrt. állami felügyelete alá vételére tavaly, a MOL negyedének megszerzésére, vagy a legújabb bejelentések egyikére, a megyei önkormányzati intézmények állami átvételére. Ebbe a vonalba jól illeszkedik az a hónapok óta dédelgetett kormányzati elképzelés, amely szerint az iskolaigazgatók kinevezése is állami kézbe kerül majd, ahogy azt nemrég a köznevelési törvény koncepciója is rögzítette. A dolgok állása szerint tehát ezen túl az oktatásért felelős miniszter fogja kinevezni az iskolaigazgatókat.

Amint azt alább bemutatom, a kérdés korántsem pusztán szakmai, vagy szakmapolitikai, hanem erőteljes politikai töltettel is bír. Lássuk, milyen változásokat hoz majd az iskolaigazgatók állami kinevezése.

A legfontosabb: eddig választották az iskolaigazgatókat, mostantól kinevezik. Ez nem csak formális, szemléletbeli változás, amely betagozza az iskolaigazgatókat egy alá- és fölérendeltségen alapuló szervezeti rendszerbe.

A következő fontos változás, amelynek komoly politikai jelentősége lehet helyi szinten: fő szabály szerint kikerül a képviselő-testületek hatásköréből az iskolaigazgatók megválasztása, és felkerül a miniszterhez. A helyi közéletben a helyi politikusok döntötték el, ki kerülhet az iskolaigazgatói posztra, akiknek választóiknak kellett felelniük ezért a döntésért, utóbbiak pedig elégedetlenségüket a következő önkormányzati választásokon verhették le a települési képviselőkön. Ez a lehetőség megszűnik, a minisztert ugyanis nem a helyi választók választják, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A távolodás egyértelmű: míg eddig az iskolaigazgatók sorsáról a helyben élők választott képviselői döntöttek, ezentúl végső soron Budapesten, akár több száz kilométeres távolságban lévő kormánytag írja alá a kinevezést.

A patronázshatalom is fölülre tolódik: eddig az önkormányzati képviselő-testület tagjai, akár helyi alkuk eredményeként, maguk dönthettek arról, hogy esetleges kedveltjük, ismerősük kerüljön az iskolaigazgatói székbe. Most ettől ők elesnek.

A tantestület, illetve az iskola dolgozói is várhatóan háttérbe szorulnak. Eddig a jogszabályok lehetővé tették, hogy a képviselő-testület döntése előtt véleményt mondjanak a munkavállalók, amit ugyan a képviselő-testület nem volt köteles figyelembe venni, de helyi szinten nyomást tudtak rá gyakorolni a dolgozók (úgy is mint választók) a testületre. Ha e döntés a miniszterre száll, akkor ez a lehetőség is elúszik.

Lehet érveket felsorakoztatni ezen döntés mellett. Erős érvnek érzem, hogy az állam jobban akarja felügyelni, érvényesülnek-e az elképzelései az oktatás rendszerében, és ehhez erősebb központi irányításra van szüksége, amibe a szakfelügyeleti rendszer (újra) kiépítése, a kerettantervi rendszer, és az iskolaigazgatók kinevezése is tartozik. Csakhogy legalább ilyen erős ellenérv lehetne az is, hogy az iskola egy sajátos közszolgáltatást végez, tehát az állampolgároknak igenis lehetőséget kell adni, hogy ő maguk, pontosabban települési képviselőik hozzák meg a döntést.

Az iskolaigazgatók állami kinevezése ráadásul több kockázatot is rejt magában. Ha a miniszter által kinevezett iskolaigazgatót nem fogadja el a tantestület, akkor óhatatlanul megromlik az iskola légköre. Az iskolaigazgató egy olyan munkáltató, aki a szokottnál jobban rá van utalva beosztottjaival való együttműködésre, az iskola ugyanis nem gyár, vagy magáncég, ahol elég jól lehet mérni a munkavállaló teljesítményét, és azt számonkérni, a nevelői-oktatói munka kevésbé egzaktabb. Más szóval, ha az iskolaigazgató jó teljesítményt akar kihozni a pedagógusaiból, akkor nem árt, hogy ha korrekt kapcsolata van a tanárokkal, ehhez viszont az kell, hogy a tanárok elfogadják őt. Egy, a központból a tantestületre ráerőltetett személy jóval nehezebben tud megfelelni ennek a követelménynek.

A következő kockázat, hogy egyes kinevezések nyíltan politikai jelleget öltenek, azaz a kormányhoz, illetve a Fideszhez való lojalitás lehet a fő mérce. Nem állítom, hogy csak ilyen kinevezésekre fog sor kerülni, de nagyon erős lesz a csábítás, hogy a már eleve fideszes vezetésű kormányhivatalok által javasolt iskolaigazgató esetében egyik (akár ki nem mondott) elvárás lehet a Fidesz-kormányzat támogatása. Csakhogy ez olyan kontraszelekcióhoz vezetne, amely tovább rontja a magyar közoktatás minőségét. Hogy így lesz-e, az persze majd a jövőben eldől, de a magyar politikai tradíciók nem sok jóval biztatnak.