Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.
A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.
Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.
A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.
Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.
