Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"
Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).
A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).
Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.
Ehhez képest nem meglepő,
hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.
A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.
