December 4-én a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete közös szervezésében megrendezett „Közoktatás és/vagy köznevelés” konferenciával zárult a Köznevelés Projekt című tematikus blog-sorozatunk. A konferenciáról szóló összefoglalónkat hamarosan olvashatják az MPK honlapján.

Ebben a sorozatban arra tettünk kísérletet, hogy a mai kormány által kidolgozott köznevelési rendszerről átfogó elemzés-sorozatot nyújtsunk, és emellett igyekeztük megválaszolni a kérdést: lehet-e az állampolgárokat demokráciára nevelni? Hiszen a kormányzati zsargonban használt „köznevelés” kifejezés egyértelmű jelzés arra, hogy a kormány nevelni is akarja a társadalmat. Bár a bejegyzések zöme a magyar köznevelési rendszer elemzéséről szólt, de – ígéretünkhöz híven – a demokráciára nevelésben élenjáró néhány ország – Nagy-Britannia, Dánia és az Egyesült Államok – példáját is bemutattuk, mert úgy gondoltuk, hogy a nemzetközi összehasonlító szemléletmód, a külföldi példák ismerete nélkül, pusztán a magyar helyzet leíró elemzésével nem sokra jutunk, ha a demokráciára nevelés, vagy általában a köznevelés „magyar útját” keressük. Ezekből a nyugati példákból megtanulhattuk, hogy Nyugaton a sikeres oktatási-nevelési reformok a kohézió, az egyéni és csoportos állampolgári felelősség köré rendeződnek.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezúton is köszöni vendégszerzőinknek, Nahalka Istvánnak, Fekete Lajosnak, Horváth Györgynek, Arató Gergelynek, Filippov Gábornak (Magyar Progresszív Intézet), Fodor Csabának (Nézőpont Intézet) és Keil Andrásnak (Republikon Intézet), hogy közreműködtek a blog írásában, tudásukat és véleményüket, álláspontjukat megosztották velünk. Köszönjük az előadását Thaisz Miklósnak, az Oktatásért Felelős Államtitkárság politikai tanácsadójának, a kerekasztalon való részvételt Miklósi Lászlónak, a Történelemtanárok Egylete elnökének és a részt vett elemzőknek: Böcskei Balázsnak (Intézet a Demokratikus Alternatíváért), Fodor Csabának és Keil Andrásnak, valamint Betlen Jánosnak a moderálást.

Most a blog-szerzők elvonulnak karácsonyi és szilveszteri pihenőjükre. Januárban újra indul a blog, újabb közpolitikai témákkal és sorozatokkal. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy tartsanak velünk 2013-ban is!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kíván a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetősége és munkatársai!

Magyarországon éles vitát váltott ki már maga a „köznevelés” fogalom is. Egyesek szerint a köznevelés használata a közoktatás helyett csupán „szómágia”, hiszen nevetséges feltételezni, hogy eddig az iskolarendszer ne nevelt volna – elvégre már az oktatás is egyfajta nevelés, a nevelési célok jelentős része (viselkedési normák, magatartásminták elsajátítása) az oktatás során valósul meg. Mások úgy vélik, hogy a kormány tudatosan választotta a köznevelés fogalmat, ezzel is hangsúlyozva, hogy az egész társadalom tudatos (át)nevelésére, indoktrinációjára törekszik.

Az iskolának, az oktatási rendszernek sokféle funkciója lehet. Egyesek szerint a jelenlegi kormány az individualizációs funkció (az általános műveltség elemeinek átadása) terén erősen érvényesíti a maga világképét. Mások szerint éppenséggel a kormány számos lépése arra mutat, hogy az „oktatás=áru” leegyszerűsített képlet érvényesül több területen (a szakképzésben, a felsőoktatásban), és mintha a nevelési szándék nem mindenütt lenne következetes.

A Méltányosság Politikaelemző Központ körkérdéssel fordult a december 4-i konferenciára meghívott elemző intézetek meghívott munkatársaihoz. Kérdésünk így hangzott:

„Vajon szerintetek lehet-e köznevelésről beszélni vagy a közoktatás korábbi rendszerét kell helyreállítani?" Mennyire legitim egyáltalán a "köznevelés" kifejezés (hiszen tudjuk, sokan a politizáló értelmiség és a szakemberek köréből magát a szót is blaszfémiának tartják, mondván, nem feladata az államnak, hogy a közösséget nevelje)? Szerintetek is legfeljebb "közoktatásról" lehet és szabad beszélni, a nevelés pedig az egyén és a család dolga, nem az iskoláé (pláne az állami iskoláé!), vagy - hasonlóan egyébként az MPK álláspontjához - igenis úgy látjátok, hogy szükség van a társadalom "nevelésére" (nem feltétlenül a kormányzati intézkedések szellemében, értelmezésében és eszközeivel), és ezért nem lehet pusztán a régi közoktatást helyreállítani?

A körkérdésre adott elemzői válaszok itt olvashatók:

Filippov Gábor

(Magyar Progresszív Intézet)

Oktatás és nevelés szétválasztása legfeljebb analitikus szinten lehetséges. Éppen ezért a „köznevelés” fogalma önmagában korántsem elvetendő – az oktatás mindig egyben nevelés is egyben. A kérdés csak az, mire és hogyan nevel.

Ha a politikai közösség, illetve annak intézményesült szocializációs ágense, az iskola lemond a direkt nevelésről, akkor sem képes megkerülni ezt a szerepet. Legfeljebb, a felelősséget elhárítva, olyan szocializációs mintákat közvetít, amelyek elsajátítását nem feltétlenül kívánnánk egy fejlett demokrácia fiatal állampolgáraitól. A magukra hagyatottság érzete, a közös orientációs pontok hiánya, a társadalmi szintű atomizáltság állapota is elsajátítható – direkt vagy indirekt – nevelés útján, ahogy az állampolgári passzivitás, az alattvalói attitűd, a bezárkózás mintái is. Ennél talán jobb, ha egy közösség inkább pozitív közösségi értékeket közvetít.

Mint minden társadalmi rendszernek, a liberális demokráciának is vannak olyan alapvető értékei, amelyek átadása, interiorizálása elsődleges fontosságú a közösség fennmaradása szempontjából. Ilyen értékek az alapvető emberi és politikai jogok tisztelete, nemzeti kultúra és hagyományok ismerete és szeretete, a tolerancia és a társadalmi-kulturális sokszínűség felismerése, értékelése; a normakövetés, a szolidaritás, az állampolgári felelősségtudat és aktivitás, a közösségi részvétel értékei. Egy demokrácia nem attól lesz jobb az autoriter rendszereknél, ha valamiféle rosszul felfogott semlegesség jegyében lemond saját alapvető értékei újratermeléséről az oktatási intézményekben. Hanem attól, hogy éppen ezeket az értékeket kínálja mintaként.

Fodor Csaba

(Nézőpont Intézet)

Az újító szándékot ritkán ünneplik

Magyarország megújulása nem kizárólag a mindenkori kormányok felelőssége. A közügyek vitele és a közjó érdeke mindenkitől megkívánja, hogy jóhiszeműen és kezdeményezően járuljon hozzá a társadalom szellemi erejéhez, kreativitásához; gyarapítsa annak tudását és erkölcsi nagyságát. A politikusok beszélhetnek ugyan a szakképzett termelő munkaerő szükségességéről, versenyképes adórendszerről, valamint az egyszerű állam igényéről, a hétköznapi valóságot az állam polgárai töltik meg valósággal.

A sikeres átalakítások együttműködő társadalmat igényelnek. Az oktatás új intézményeinek működőképessége és sikere sem kizárólag a kormányon, hanem az oktatási rendszer valamennyi szereplőjén is múlik. És bár az újító szándékot, a változás tényét ritkán ünneplik az ebben érintettek; a felek közti párbeszéd inkább szolgálja a nemzeti érdeket a reformokat eleve elutasító „bojkott-stratégia” helyett.

Az új oktatási törvények célja, hogy a gyermekek egyenlő eséllyel versenyképes tudáshoz jussanak. Az oktatási intézmények állami fenntartása nem egyoldalú és cél nélküli „államosítást” jelent, hanem az államnak az oktatás rendszerén belüli célhoz kötött szerepvállalását. A célhoz kötöttség nem pusztán üres és tartalommentes ígéret, a kormány által fontosnak ítélt társadalmi felzárkózás ugyanis az ország területi egyenlőtlenségei miatt sokak számára az alapvető tudáshoz való hozzáférés és a minimális társadalmi normák elsajátításának garanciája.

E kettősség teszi szükségessé egyébiránt azt a kérdést, hogy az oktatás rendszerén belüli átalakításokról, mint oktatási és nevelési kérdésekről beszéljünk. A köznevelés nem egyénekre és személyekre szabott kormányzat általi nevelést jelent. A köznevelés ugyancsak az oktatás valamennyi szereplőjének közös együttműködését igényli. Legitim cél ugyanis, hogy a gyermekek, a fiatalok támogató környezetben sajátítsák el az alapvető társadalmi normákat.

A köznevelés új funkciója tehát a használható tudás átadása, a kreativitás kibontakoztatása, a normális társadalmi együttéléshez szükséges normák közvetítése, illetve a nemzeti értékek és a szellemi örökség modernitás keretei közötti megőrzése. Bár az átalakítási folyamat eredményessége három-négy év távlatában lesz biztosan megítélhető, az említett alapvető irányok megváltoztatása aligha lehet célja a nemzeti érdek iránt elkötelezett politikai erőknek.

Keil András

(Republikon Intézet)

A „köznevelés” kifejezés használata nem szerencsés. Egyfelől negatív konnotációkkal bír: a „közt”, azaz az egész társadalmat nevelni nem lehet és nem is kell, pláne nem feladata ez a politikának egy demokratikus berendezkedésű országban.

Másfelől teljesen értelmezhetetlen ez akkor, ha arra a tartalomra használjuk, amit az oktatásért felelős államtitkárság ért rajta. Nem véletlen ugyanis, hogy az alsó- és középfokú oktatásügyet, egyes társadalmak oktatásra irányuló szakpolitikáját általában a „közoktatás” (public education) kifejezéssel illetik külföldön is. Az oktatás keretrendszerének meghatározásában, a tartalmi kérdések szabályozásában lehet helye az államnak (bár ennek mértékéről hosszasan lehetne vitázni), ám a nevelés területe semmiképpen sem állami feladat. Nevelni egy szűkebb közeg, esetünkben az iskola – és persze a család – hivatott. E logika mentén tehát felfogásom szerint értelmetlen köznevelésről beszélni. Olyan plusz feladatokat róna ugyanis az államra, amelyek nem tartoznak rá. Nem is ért hozzá, s őszintén: nem is kell, hogy rátartozzon. Ez a pedagógusok, diákok, szülők hármasának ügye.

A „köznevelés projekt” tehát már születésekor halálra volt ítélve, hiszen egyik érintett fél érdekeit sem szolgálja igazán. Újragondolása, az állam szerepének újradefiniálása, az érintettekkel való új szövetségek megkötése tehát indokolható.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.

A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.

A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.

Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.

Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.

És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.

A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel  nevezünk „elit-demokráciának”.

És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.

Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.

Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Arató Gergely 44 éves, tanár, egyetemi oktató, 2004-2010 között oktatási államtitkár.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

A köznevelés projekt blogbejegyzései között szükségszerűen és helyesen sokféle megközelítés jelenik meg, hatalmi, pedagógiai, társadalom- és gazdaságpolitikai egyaránt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a köznevelés és a munkaerőpiac kapcsolatának néhány, a szakpolitikai döntéseket befolyásoló összefüggésére hívjam fel a figyelmet.

A politikai kommunikáció gyakori szokása az, hogy bizonyos kifejezéseket „felemel”, a valóságoson túlmutató jelentéssel ruház fel. Amikor az új kormányzat a közoktatást a köznevelés szóval helyettesíti, és ennek valós jelentőséget tulajdonít, akkor pontosan ezt teszi. A közoktatási rendszernek mindig is elválaszthatatlan része volt a nevelés is, például a korábbi, (nb. „közoktatási”) törvény legutolsó változata 197 alkalommal tartalmazta a nevelés szót. Így aztán az új szabályozás lényege nem a nevelés és oktatás arányának megváltoztatása (ami amúgy izgalmas pedagógiai, iskolaszervezési probléma), hanem az nevelés-oktatás céljainak megváltoztatása.

Ha az oktatás közszolgáltatás (vagy közszolgálat, a különbség ismét inkább retorikai), tehát (zömmel) közfinanszírozású és ráadásul még kötelező is, akkor nyilván világosan meghatározott közcélokat kell szolgálnia. Az egyik ilyen funkció (bár valóban lényeges, hogy nem az egyetlen) a jövendő szorgos dolgozóinak képzése, vagy, kevésbé líraian, a megfelelő munkaerő biztosítása. Mégpedig hosszú távra, hiszen a mai kisiskolás még 50 év múlva is lelkes humántőke lesz. Az oktatás-nevelés tehát jelentősen meghatározza mind az egyén leendő foglalkoztatási helyzetét (és a foglalkoztatással járó mindenféle előnyökhöz, jövedelemhez, presztízshez, egészséghez, biztonsághoz hozzáférést), mind a közösség gazdasági potenciálját.

Természetesen nemcsak a szakképzésnek és felsőoktatásnak van szerepe a gazdasági fejlődésben. Legalább ennyire fontos a közoktatási rendszer teljesítménye is, különösen az alapképességek megfelelő megalapozása. Az OECD-nek a PISA vizsgálatok alapján végzett becslése szerint (The High Cost of Low Educational Performance, 2010), például Magyarország számára a következő 80 évben összesen 584%-os GDP növekedési lehetőset jelentene, ha az alapképességek szintje elérné a listavezető finn iskolásokét (nem elírás, közel hatszoros növekedésről van szó). A szakmai felkészülésen és alapképességeken túl, rendkívül nagy szerepe van az iskola által közvetített „soft skilleknek”, attitűdöknek, mentalitásnak is.

Az oktatás történetének egyik lehetséges narratívája abból indul ki, hogy milyen társadalmi és gazdasági kihívásokra ad választ az adott iskolarendszer. Ebben a megközelítésben a XIX. században kialakult, mindenkire kiterjedő közoktatás legfontosabb feladata a gyáripar hozzáértést kívánó, de könnyen egységesíthető munkafolyamatokat végző munkásainak képzése volt. Na és még egy, a szerveződő korszerű tömeghadseregek képzettségi igényének kielégítése. A történelemkedvelő számára nem lesz meglepő, hogy az ilyen oktatási rendszer kiépítésében a németek jártak az élen. Nem is eredménytelenül, Moltke szavai szerint a „porosz-francia háborút a német tanítók nyerték meg”. A jól képzett és fegyelemre nevelt lakosság jelentős előnyt jelentett a harcmezőn és az ipari fejlődésben egyaránt. 

A XX. század folyamán az oktatásban töltött idő folyamatos növekedése, az új oktatási és nevelési módszerek, iskolai modellek elterjedése nemcsak az oktatás demokratizálására irányuló szellemi és politikai mozgalmakkal, társadalmi igényekkel függött össze (a demokratikus iskola sokkal több, mint a demokráciára nevelés), hanem a munkaerőpiac változásával is. Egyre több magas képzettséget igényelő munkahely jött létre, amelyeknek jelentős része nem az engedelmeskedést, hanem az önállóságot és kooperációt követelte meg. Ugyanakkor Európa keleti felén ez a változás sokkal lassabb volt. Az államszocializmus számára, amelyik idealizálta a gyári munkást, és nagy sorozott hadsereget tartott fenn, nagyon is megfelelt az (amint láttuk, valóban poroszos) hagyományos oktatási rendszer. Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdve viszont egyre inkább teret nyert a Nyugaton szokásos megközelítés: növekvő képzettségi szint, meghosszabbodó oktatás, nagyobb intézményi autonómia, kooperatív és képességfejlesztő pedagógiai módszerek. Ennek a korszaknak vetett végett a 2010-es váltás.

Úgy tűnik, a foglalkoztatás területén a következő időszakban is a tudás felértékelődése várható. Az Európai Unió illetékes szervezete (CEDEFOP) becslést készített az európai munkaerőpiac várható változásairól. E szerint 2020-ig 3 millió munkahely jön létre a „zöld” iparágakban, 2 millió az egészségügyben és a kapcsolt ágazatokban, 700 ezer az IKT területen, 1 millió a kutatásban és az innovációban. Szemben a 16 millió magasan képzett munkaerőt igénylő állással, további 12 millió kékgalléros munkahely szűnik meg a következő évtizedben.

Gondolhatnánk, hogy Magyarországon valamilyen speciális gazdasági igény alapján mégiscsak a szakmunkások képzése jelenti a jövőt, de erre semmilyen adat sem mutat. Az Eurostat adatai alapján a legfeljebb szakmunkás végzettségűek foglalkoztatási aránya mindössze 38 százalék, tehát kevesebb, mint a fele a diplomások elhelyezkedési esélyeinek. Ez az arány a szakmunkásokra vonatkozó európai átlagtól is majdnem 20%-kal marad el. Tehát a kormányzati vélekedéssel szemben a magyar munkaerőpiac kimondottan bünteti az alacsonyabb képzettséget, és jutalmazza a magasabb iskolai végzettséget, különösen a diplomát, ezt a bérek összehasonlítása is bizonyítja.

A szakképzettség nélküliek helyzete gyakorlatilag reménytelen. Közülük csak minden negyedik talál állást. A tankötelezettség határának csökkentése, valamint a kötelező középfokú felvétel eltörlése, és helyette a HÍD program bevezetése, (ami egy korábbi szerző feltételezésével szemben még a szakiskolába sem jelent belépés) várhatóan tovább fogja növelni ezeknek az elveszett lelkeknek a számát.

Amikor tehát a mai kormányzat az oktatási rendszer irányításában (centralizáció), szervezésében (kötelező egységes tananyagok), tartalmában (ismeretközpontúság), nevelési céljaiban (erkölcsi nevelés hangsúlyozása) és a szakképzés preferálásában a korábbi időszakok iskolaügyének ideáljaihoz nyúl vissza, az egy elmúlt, fizikai munkán, nehéziparon és nagyüzemeken alapuló gazdaság és munkaerőpiac igényeihez való visszatérést is jelenti. Ezt lehet ugyan „munkaalapú” gazdaságnak és társadalomnak nevezni, de erősen kétséges, hogy mennyire szolgálja hosszabb távon a versenyképességet.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

A filmek nevelő szerepe a társadalomban

Nagy Dóra bejegyzése:

Mindennapi életünkben vannak olyan átlagos, kézzelfogható és megszokott dolgok, amelyeknek nem tulajdonítunk akkora szerepet, mint amekkorát megérdemelnének. Úgy gondoljuk, hogy a szórakoztatásunkra, gyönyörködtetésünkre, vagy csupán a kikapcsolódásunkra szánt kulturális termékek nem többek annál, mint hogy este a fárasztó nap után ellazítson minket. Ám felmerül a kérdés: biztos, hogy látjuk, amit nézünk?

Vajon az emberek gondolkodására csupán a szüleik, nagyszüleik, tanáraik, barátaik vannak hatással? Csupán a beszélgetések, tananyagok, dokumentumfilmek formálják lényüket, és alakítják ki értékrendszerüket? Az, ahogyan a politikáról, az országukról vagy éppen a saját vagy más nemzetek társadalmáról vélekedünk, csupán a családnak vagy éppen az iskolának köszönhető? Elvégre ezeket nevezik elsődleges, illetve másodlagos szocializációs színtereknek. Különös módon a magyar társadalomtudományok szemléletmódjából, illetve a nevelésről szóló diskurzusokból elég gyakran kimaradnak vagy háttérbe szorul a mindennapi életünkre hatással levő populáris-kulturális termékek vizsgálata. Bár a populáris kultúra hatásmechanizmusai korántsem elemezhetőek egyszerűen, a filmeknek a nevelésre vonatkozó jelentőségét, könnyű és tartós hozzáférhetőségük miatt, aligha lehet túlbecsülni. Hiszen ha jobban belegondolunk, a filmkultúra az egyik legelterjedtebb művészeti ág a világon, amelyik a mozik, a televízió, a VHS-ek és a DVD-k segítségével a legkönnyebben eljuthat a tömegekhez.

Hogyan képes nevelni minket a film? Az Amerikai Egyesült Államokban külön iparág épült ki az amerikaiak identitásának orientálására, formálására, és ez nem más, mint a szórakoztatóiparuk. Sehol máshol a világon nincs ilyen mértékű, s a nemzettudatot elősegítő filmgyártás, mint ott. Létrehoztak olyan műfajokat, amelyek hozzájárulnak az amerikai identitás kiépüléséhez és az amerikai társadalom  egyben tartásához. Gondolhatunk a countryzenére, a westernre, nem utolsó sorban pedig ebbe a körbe tartozik az amerikai történelem különböző eseményeinek, valamint az amerikai társadalmat erősen megosztó és foglalkoztató témáknak a filmes feldolgozása is. Megfigyelhetjük, hogy az amerikai filmgyártásban, éppen elképesztő volumene miatt, nincsen olyan jelentősebb nemzeti történelmi esemény, a gyarmatosítás korától szeptember 11-ig és tovább, amelyet ne filmesítettek volna meg. Tömegével gyártják (és tegyük hozzá, hogy elemzik is társadalomtudományi kutatásokban) a függetlenségi háborúról, az indián háborúkról, a polgárháborúról, az elnökeik életéről, az akciófilmek hőseinek karaktereiről, a társadalmi tabutémákról, a politikai botrányokról és a világháborúkról szóló filmeket. Ez a legjobb eszköz arra, hogy az amerikai állampolgárokat megismertessék ezekkel az eseményekkel, és ezeken az élményeken keresztül  formálják a gondolkodásukat.

Legyünk őszinték magunkhoz, nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy eljusson Amerikába és ott éljen pár hónapot, vagy akár éveket. Akkor honnan tudjuk, hogy milyenek az amerikaiak?

Természetesen a filmekből. Leginkább ezekből alakítjuk ki véleményünket más államok politikájáról, társadalmáról, gondolkodásáról, szerepéről a különböző világméretű eseményekben. Ugyanakkor ez meg is fordítható. Elvégre a filmek nem csak más nemzeteknek mesélnek, nem csupán őket nevelik, hanem értelemszerűen saját polgáraikat is. Azt azonban feltétlenül fontos kiemelni, hogy a filmek értékközvetítő szerepe műfaji korlátoktól mentes. Nem csupán a komolyabb témákat feszegető, drámai hangvételű filmek vannak nevelő hatással a társadalomra. Minden film mesél valamit a társadalomról, minden filmbe lehet és kell is fontos témákat becsempészni és mindegyikbe szoktak is. A műfaj csupán az ízlésbeli különbségek feloldására szolgál, valamint a mesélés eszközeit különbözteti meg egymástól. Nem biztos, hogy sok nő (persze vannak kivételek, én magam is közéjük tartozom) szereti a háborús filmeket, és nem minden férfi ül le megnézni egy romantikus vígjátékot. Az üzenet közvetítése szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen műfajú filmről van szó. Ráadásul sok esetben nem is lehet egy kategóriába besorolni az adott műveket.

Pontosan mire is gondolunk, amikor a filmek üzeneteiről, értékközvetítéséről és nevelő célzatáról beszélünk? A társadalom szerkezetének, értékrendjének, politikai beállítottságának jellemzői, változásai nagyon könnyen tetten érhetőek a filmekben. Ezek a művek képesek arra, hogy az apró változásokat bemutassák és elmélyítsék, valamint oldják a feszültséget társadalmi osztályok, különböző csoportok vagy éppen etnikumok között. Az, hogy ma az USA-nak fekete elnöke van, nem véletlen, és az sem, hogy ha nem is teljesen, de egyre inkább felszámolják és lazítják a feketék és a fehérek közötti ellentéteket. Egy nagyon hosszú folyamatnak lehetünk szemtanúi, ami már az 1939-es években elkezdődött. Akkor ugyanis a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat egy fekete színésznő vihette haza az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért. Ezt követően kissé háttérbe szorultak a fekete színészek, és nem is foglalkoztak a filmkészítők azzal, hogy megpróbálják a két etnikum között megoldani az ellentéteket.

Az 1950-es években erősödött fel aztán megint ez a témakör. Egyre több filmben jelentek meg színesbőrű színészek, és egyre több film témájában vált központi elemmé a fekete-fehér ellentétek feldolgozása és oldása. Itt ki is kell emelnünk az 1958-ban leforgatott A megbilincseltek című alkotást és az 1967-ben készült Találd ki, ki jön vacsorára című filmet. A fentebb tárgyalt műfajok közötti különbség, de nem értékközvetítések közötti különbség érzékeltetése miatt választottam ezt a két filmet. Mind a kettő rendezője Stanley Kramer, aki különösen értett ahhoz, hogy fontos és megosztó társadalmi problémákat közvetítsen más-más korosztályok felé.

Az első film két rabról szól, akik megszöknek az őket szállító buszról. Össze vannak bilincsleve, egyikük fehér, míg másikuk fekete. Muszáj együtt menekülniük az őket üldöző rendőrök elől, és természetesen a csuklójukra zárt bilincsük miatt muszáj együttműködniük. Még a rendőrök is viccelődnek rajta, hogy lehet, nem sok dolguk lesz, mert ez a két ember előbb öli meg egymást, minthogy ők rájuk találnak. Kezdetben tényleg sok konfliktus van a rabok között, folyamatosan marják egymást, még össze is verekednek, aztán be kell látniuk, hogy menekülésük csak együtt lehetséges. Amikor végre elszakítják a láncokat, és azt hiszik, már túl vannak a nehezén, rá kell döbbenniük, hogy nagy hibát követtek el. Szökésük egészen addig volt sikeres, amíg össze voltak bilincselve. Jelen esetben a bilincs jelképezi azt, hogy bizony az emberek össze vannak kötve, és ha fellázadnak a helyzet ellen, ha el akarják egymástól magukat szeparálni, akkor nem fognak boldogulni az életben. Igenis el kell fogadni, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, mindannyian a Földön élünk és együtt kell élnünk, egymás mellett, egymást segítve.

A másik film egy speciális szempontból közelíti meg ugyanazt a problémát. A '60-as években előretörtek az emberi jogokat védő mozgalmak. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a feketék jogainak védelme és a két etnikum közötti törésvonal felszámolása. Elég, ha Martin Luther King Van egy álmom című beszédére gondolunk. Stanley Kramer felveti azt a kérdést, hogy e mozgalmak és kezdeményezések tényleg magukkal hozták-e a kívánt változást, és azok, akik mellettük kardoskodnak, vajon otthon is vallják-e az általuk képviselt nézeteket? Vajon akkor is olyan liberálisan állnak hozzá a dolgokhoz, ha azok betörnek az otthonukba, és tényleg hatással vannak a mindennapi életükre? A Találd ki, ki jön vacsorára pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ. A filmben egy fehér értelmiségi lány beleszeret egy fekete orvosba. Teljesen természetesnek és normálisnak veszi a kapcsolatukat, és hazaviszi párját bemutatni a szüleinek. A lány szülei liberális nézeteket vallanak, apja az egyik vezető lap főszerkesztője, édesanyja saját galériát vezet. Már a társadalom béklyóit levetve nevelték gyermeküket, legalábbis ők azt gondolták. A lány már egy új korszakot képvisel, ahol nem számít a bőrszín. A szülei liberálisnak hitték magukat, de kiderül, hogy még a család lelkésze is felvilágosultabb náluk. Az apa teljesen kiborul, lenyomoztatja lánya választottját, nem akarja, hogy összeházasodjanak. Az anya hamarabb kibékül a helyzettel, látva lánya boldogságát. A filmemben hangsúlyozzák azt is, hogy a két etnikum keveredésével nem csak a fehéreknek volt baja, hanem bizony a feketéknek is. Az apák elutasítóak, az anyák elfogadóak. Ez is mutatja, hogy tartják a hagyományos, konzervatív családmodellt. A film tökéletesen ábrázolja a nagy jogvédők és liberális élharcosok felfogásának kettősségét. Igenis, változzon a társadalom, adjuk meg a jogokat a feketéknek, követeljük a jogainkat, egészen addig, amíg ez nincs közvetlenül hatással a saját életükre, amíg nem gyűrűzik be a változás a házukba. Természetesen lehetne még folytatni a sort ezer meg ezer filmmel, akciófilmekkel kezdve, romantikus vígjátékokon át a háborús filmekig. Én csupán a folyamatok kezdetét és előrehaladását akartam itt bemutatni.

Sokan legyintenének a felsorolt filmekre, és azt mondanák, hogy persze, de ez Amerika, ők megtehetik, van pénzük és lehetőségük erre! Akik azt hiszik, a filmeket nevelőcélzattal csupán az Egyesült Államok használja, nagyot téved. Szinte minden országból lehet sorolni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek megpróbálják megoldani társadalmuk problémát, amelyek  segítenek feldolgozni a történelmükben lezajlott események traumáit, az ott játszott szerepüket. Ebben az amerikaiak mellett élen járnak a németek. Igen nehéz helyzetben vannak a német polgárok, hiszen a második világháborúban játszott negatív szerepük tagadhatatlan. Ezt a feszültséget valahogy fel kell oldaniuk, és ennek a leghatékonyabb módja, ha szembenéznek vele. Ha reálisan, logikusan végigvezetik őket a különböző eseményeken. Nem mentegetve magukat, hanem segítve egymást, dolgozzák fel a történteket. Gondolok itt ilyen filmekre, mint A tengeralattjáró, Sztálingrád vagy éppen A bukás-Hitler utolsó napjai. Ez a fajta hozzáállás, nem csak a második világháborút feldolgozó filmjeikben érhető tetten, hanem az utána következő korszakok bemutatásában is. Itt pedig meg kell említenünk A mások élete című fantasztikus, és nevelés szempontjából kicsit sem elhanyagolható művüket. Ez a 2006-os film példát mutat minden olyan országnak, ahol olyan dolgok történtek, amelyet nem egy másik állam, hanem az adott ország polgárai és vezetése okozott saját magának. A történet 1984-ben játszódik Kelet-Németországban. A film egy író és párja kapcsolatán, valamint megvilágosodásán keresztül mutatja be az akkori társadalom és hatalom kapcsolatát. Megismertetnek minket a hatalom kiszolgálóival, ellenzőivel, hithű, majd pedig kiábrándult ügynökeivel. Bemutatják a lehallgatás rendszerét, a kommunizmus ellenfeleinek a harcát és rettegését. Elmondják nekünk azt, hogy az ember még a saját párjában sem bízhatott meg akkoriban, és hiába volt a rendszer egyik kitüntetettje, akkor sem mentesült a megfigyelés alól.

Emellett nagy szerepet kapnak azok az emberek, akik tényleg hittek ebben az eszmében, akik képesek lettek volna az életüket áldozni érte (átvitt értelemben meg is tették), és akik a legnagyobbat csalódtak benne, hiszen leginkább őket árulták el. Végül pedig láthatjuk, hogy Németországban bárki bemehetett egy erre kialakított épületbe, és elolvashatta, meghallgathatta a róla készült felvételeket. Gyakorlatilag átélhette az addigi élete minden pillanatát. Ami pedig a legmegdöbbentőbb – főleg, hogy mi is posztkommunista országban élünk –, hogy odamehetett és megkérdezhette, ki volt az őt lehallgató ügynök. 

A film legfontosabb érdeme az, hogy feloldja egy olyan ország polgárai közötti feszültséget és bizalmatlanságot, amelyik a besúgásra épül. Az emberek bizalmatlanokká váltak mind a kormányzatuk, mind pedig embertársaik iránt. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak az előző rendszerhez, nem tudják, mit tegyenek, ha róluk is kiderül, hogy besúgók voltak, és azok sem tudják, akik később születtek, vagy nem voltak a rendszer kiszolgálói, hogyan viszonyuljanak azokhoz, akik ügynökök voltak. Az egész rendszer kihatással van a jövőre, muszáj nekik a filmgyártásukban is bemutatni ezt a korszakot, és erősíteni az emberek hitét egymásban és a következő rendszerben. Természetesen nem múlik el egyből a bizalmatlanság és a zavar, de az ilyen alkotások nagy segítségére vannak az állampolgároknak, az utókornak és a többi nemzetnek. Segítenek megértetni velünk, hogy nem lehet ezt a korszakot fekete és fehér színekben értelmezni.

Láthattunk két példát arra, hogyan képes értékek és útirányok kifejezésére az amerikai, valamint a német filmgyártás. Nyilván más országokkal is lehetne folytatni tovább a sort. Én azért ezeket az országokat választottam ki, mert mind a két probléma megjelenik nálunk is. Nézzük meg közelebbről, hogy Magyarországon mi a helyzet a filmek értékközvetítésével, nevelő hatásával kapcsolatban. Azt kell mondanunk, hogy igazán nem lehet felmutatni semmit. Magyarországon az elhallgatás és az egymásra mutogatás, a társadalmi törésvonalak mélyítése képezi a közbeszéd tárgyát, nem pedig ezek megoldása. Filmgyártásunkban nem foglalkoznak múltunk megosztó eseményeinek feldolgozásával. Őszintén szólva, filmgyártásunk nincs, néhány filmünk van. Általában az országunk méretét szokták felhozni ennek okaként. Ez akkor igaz lenne, ha sosem készítettünk volna jó filmeket. Erre azonban voltak példák, nem is kevés. Lehetséges, hogy a rendszerváltást követő kormányok, valamint a filmkészítők azt hiszik, hogy komolyabb témákat feldolgozó, értékközvetítő filmek elkészítése a diktatúrák privilégiuma, és a demokrácia polgárait nem kell nevelni, majd az emberek kiművelik magukat, hiszen minden lehetőségük adott erre.

Igen, roppant műveltek vagyunk az angol, francia, amerikai vagy éppen német társadalom problémáiból és történelméből, de mi lesz a saját országunk politikájával, állampolgáraival, történelmével? Amikor a Rákosi-rendszer összeomlott és egy új korszak jött el, figyeltek arra, hogy ez a filmekben is megjelenjen. Erre az egyik nagyon jó példa, ha nem a legjobb, a Bacsó Péter által megrendezett A tanú című alkotás. Humoros eszközökkel élve bemutatott egy borzasztó elnyomó rendszert, ahol az emberek rettegtek, majd pedig a végén kifejezte a reményt, ami akkor áthatotta a társadalmat, valamint nyitva hagyta, hogy mi lesz az új politikai berendezkedés sorsa. (Az ehhez kapcsolódó videó itt) Azért fontos a társadalmi kohézió szempontjából ez a film, mert képes volt megnevettetni az embereket, még azokat is, akik ebben a rendszerben éltek, így feloldották a társadalmi feszültségeket a Rákosi-rendszerrel kapcsolatban és azt mutatták az új rendszer vezetői, hogy a mostani berendezkedés más lesz, mint elődje volt, sokkal megengedőbb és élhetőbb. Meglepőnek hangozhat, de a szocialista rendszer időszakában alatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott Magyarországon a filmek nevelő célzata, mint napjainkban.

Ha csupán a családokra, iskolákra, szülőkre és tanárokra hagyjuk az állampolgárok identitásképzését és nevelését, akkor annak az lesz az eredménye, hogy egy magára hagyott, útját kereső, nagy problémákkal és mély törésvonalakkal küzdő nemzet alakul ki. Csak és kizárólag ezeken a színtereken mehet végbe a nevelés?

A politikai diskurzus leképezi mindazt, ami a magyar társadalmat jelképezi. Ez pedig nem más, mint a teljes elszigetelődés, a folyamatos gyűlölködés és bizalmatlanság és a teljes kétségbeesés. Mindez megtalálható az elmúlt évek egyik legnagyobb sikertrilógiájában, ami nem más, mint az Üvegtigris. A felszínen ez egy egyszerű, jó színészi stábbal rendelkező, nagyon humoros alkotás. Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa. A film valójában a kilátástalanságról, a magányról, a reményvesztettségről, a pillanatnyi örömökről szól. A főszereplő Lalinak soha semmi nem sikerül, a barátai szerencsétlenebbek, mint ő maga. Amerika-mániás, mint legtöbbünk, elveszetten keresi az élete értelmét. A barátaink kívül nincsen igazán senkije, és amikor végre boldog lehetne, akkor az utolsó pillanatban minden összeomlik, és kezdődik a szenvedés elölről. Az Üvegtigris kifejezi mindazt, ami ma a magyarokat jellemzi.

Összefoglalva a fent elmondottakat, a filmeknek nagy hatása van arra, hogyan is látják az állampolgárok önmagukat és más nemzetek országát. Segítenek feldolgozni a múltat és erős hatással vannak a jövőre. Értékeket fejeznek ki és közvetítenek, leképezik az adott társadalom normáit, és képesek arra, hogy elfogadtassák a változásokat és a múlt, a jelen és a jövő politikáját az emberekkel. Ha ez a kohéziós szegmense hiányzik egy országnak, akkor sokkal nehezebb megoldani a társadalma törésvonalait és elfogadtatnia politikai berendezkedését és döntéshozói cselekedeteit. Joggal merül fel a kérdés: biztos látjuk, amint nézünk?

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Sokat vitatkozunk az oktatás és nevelés szerepéről. Szinte az unalomig ismerjük már a szembenálló felek érveit. „Az iskola az életre nevel”-től „a tanár csak ne neveljen”-ig minden végletet hallottunk már nem egyszer. Vajon nem szorítjuk be magunkat egy sarokba, ha pusztán a formális oktatás feladatairól és kötelességeiről beszélünk? Érthető, hogy sokak szemében a nevelés szó rossz képzettársítással jár. Azonban nem szükséges, hogy a fogalom az indoktrináció (valamilyen célnak alárendelt tanítás) szinonimája legyen. Sőt! Tudunk rá példát, amikor a nevelés, mi több, az állampolgári nevelés (Quelle horreur!) pozitív értéktartalommal bír. Ehhez nem kell mást tennünk, mint külföldi kitekintésünk során a skandináv modellt követően egy másik „oktatási bezzeg-ország” felé fordítanunk tekintetünket, mégpedig az Egyesült Államok irányába.

Ahhoz, hogy megértsük a „mintaország” státusz okait, előbb egy közkeletű félreértést kell tisztázni. Sokan ugyanis szeretik nemes egyszerűséggel műveletlennek titulálni az amerikaiakat. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az amerikai oktatási rendszer az európaihoz képest kevésbé a lexikális tudásra és sokkal inkább az összefüggések megértésére, valamint a problémamegoldó készség fejlesztésére koncentrál. Tovább rombolja az európai „kultúrfölény” vélekedését az is, hogy a PISA felmérések szerint az Egyesült Államok az OECD-országokkal lényegében együtt mozog. A világ száz legjobb egyetemei közül pedig 2012-ben az első tízből hét amerikai volt. A top 100-ból 47 intézmény szintén amerikai. Akárhogy is nézzük, Amerika még mindig a világ „nagy agyainak” találkahelye. Ha különleges tehetsége van valakinek valamihez, mai napig ott találja meg leginkább számítását. Tekinthetnénk pusztán emiatt sikeresnek ezt a rendszert, van azonban valami más, ami miatt fontos odafigyelni rájuk. Ez az oktatás már említett „mássága” az európai, s még inkább a kelet-európai országokhoz képest.

Miközben arra nevelnek, hogy mindenki különleges, megtanítják, hogy senki sem kivétel a szabályok alól. A szabadság ugyanis csak korlátok, vagyis bizonyos szabályok között érvényesülhet. Ne érj hozzá máshoz, ne nyúlj a dolgaihoz! Az a másik privát szférája, a személyes tulajdona. Tiszteld a másét és a tiedet is tiszteletben tartják majd! A piacgazdaság fellegvárában, a magántulajdon szentségét hol másutt sajátítaná el valaki, mint az iskolában, óvodában? A csoportmunkával és a prezentációkkal megtanítják a diákokat egyénként és közösségben is működni, s miközben azt erősítik a diákokban, hogy mindenki győztes, megtanítják a „fair play” és a verseny szabályait is.

Az amerikai rendszer nem csak „gondolkodni” (ezáltal mindent megkérdőjelezni) tanítja meg a diákjait, hanem az alapvető szocializációs feladatokat is ellátja a társadalmi normák, állampolgári ismeretek és demokratikus értékek átadásával. A demokráciára nevelés tehát talán a legfontosabb jellegzetessége az Egyesült Államok oktatásának. Nem véletlenül, hiszen egy olyan országban, amit tudatosan „konstruáltak” meg a szabadság és demokrácia eszméje köré, értelemszerűen a kezdetektől fogva az oktatásba is belekerültek ennek a gondolatvilágnak az elemei. Ez az évek során az új kihívásokkal szembesülve (rabszolgaság felszámolása, polgárháború, bevándorlás, az 50-es évek polgárjogi mozgalma, női egyenjogúság, melegek jogainak kibővítése stb.) folyamatosan bővült és változott, alkalmazkodott az éppen aktuális „új Amerikához”. Gyakran írták újra a tankönyveket és minden egyes alkalommal bővült a szabadság és a demokrácia fogalmának jelentése.  

Mi is valójában a demokráciára nevelés, vagy a demokratikus nevelés? A demokratikus normákat és gyakorlatokat nem az anyatejjel szívjuk magunkba, meg kell tanulnunk őket ahhoz, hogy megértsük és értékeljük állampolgári kötelességeinket lehetőségeinket. Ehhez érteni kell a nemzeti és a világtörténelmet, valamint el kell sajátítani bizonyos alapvető állampolgári ismereteket, állítja az amerikai külügyminisztérium egyik kiadványa. Ez túlmegy azon a gyakran hangoztatott tényen, hogy minden iskolás ismeri és magáévá teszi az alkotmány főbb üzeneteit. Ismerik a demokratikus intézményeket és a törvényhozás menetét, civil társadalmuk alapjait. Mindezt nem tankönyvszerűen, hanem személyes tapasztalatok elsajátításával, múzeumlátogatások, filmek, dalok, kirándulások, projektek, olvasmányélményeken keresztül. Magyar szemmel döbbenetes, bár az imént felsoroltak szellemében egyáltalán nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ami közvetlenül területén nem tapasztalta meg a második világháború borzalmait, mégis jobban képes „érzékenyíteni” diákjait a holokauszt szörnyűségei iránt, mint a magyar oktatási rendszer. Hogy lehet ez? Úgy, hogy egy olyan országot, amelynek lakosai el sem tudják képzelni milyen nem demokráciában és szabadságban élni, csak mások sorsán keresztül képes (valamelyest) megérteni a szabadság értékét. Nem azt mondom, hogy feltétlenül a Sorstalanságnak kell kötelező olvasmánynak lennie a középiskolában, de az Egyesült Államok 7. osztályában Anna Frank naplóját adják a diákok kezébe.

A nagy világégéseket mindazonáltal nem képesek úgy megérteni, mint egy európai vagy kelet-európai polgár, de ők legalább meg akarják érteni. Ezzel szemben számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy Magyarország mennyire nem képes szembenézni, nemhogy a közelmúlt történelmével, de a régmúlttal sem. Egészen Kossuth és Széchenyi koráig visszamenőleg nincs konszenzus, egységes értelmezés. Márpedig, ha a legfelsőbb szinteken sincs egyetértés, abban, hogyan viszonyuljunk örökségünkhöz, nem is várhatjuk el tanárainktól, hogy a tantermekben képviseljék, átadják a diákoknak. Az amerikai oktatás a jó példa arra, hogy a demokráciára neveléstől, vagy az állampolgári neveléstől nincs miért félni. Csupán fordított logikával kell hozzáállni, mint idehaza. A legnagyobb tévhit az állampolgári neveléssel kapcsolatban – és általában a hazai nevelés vs. oktatás vita alapja –, hogy habár elismerjük, hogy fontos és hatékony eszköz, nem mindegy, ki alkalmazza. Csakhogy nem attól való félelmünkben kell elhanyagolni a demokráciára nevelést, hogy „rossz kezekbe kerül”, hanem éppen azért kell elkezdeni az ilyen típusú értékközvetítést (is), hogy fel se merülhessen ilyen kérdés. Ezzel a mentalitással éretlennek tekintjük a társadalmat a saját sorsáról való döntésre, és „eszköztelenné” tesszük a jövő generációt a felelős állampolgári léthez. Aki csodálkozik, hogy húsz év után itt tart a demokráciánk, az nyugodtan keresheti itt a hibát. Közvetlen kapcsolat van ugyanis az oktatás és a demokratikus értékek között. Minél tájékozottabb egy diák, annál valószínűbb, hogy aktívabb, felelősebb felnőtté válik, ez által hozzájárulva a demokrácia kiteljesedéséhez is.    

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Horváth György mérnök-közgazdász (MBA), korábban HR vezetőként elsősorban stratégia-alkotással, szervezetfejlesztéssel, HR rendszerek kialakításával foglalkozott. Magánemberként az is foglalkoztatja, hogy az üzleti életben bevált módszerek milyen formában alkalmazhatók a társadalom egyéb területein.

Az alábbi szöveget a szerző a Méltányosság Köznevelés Projektjére reagálva írta.

Botorság lenne a részemről bármit hozzátenni ahhoz, amit az oktatási kerekasztalnál kialakítottak („kötelező” oktatás, kompetenciák fejlesztése, körzetesítés, stb.): http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/wiki/A_Kerekasztal

Mint egykori HR-es, bizony láttam már olyan gyakorlatot, hogy egy cég meghirdet egy állást, s kiválasztja azt a jelentkezőt, aki a legpontosabban megfelel a pozíció követelményeinek. Ha változik a helyzet – s miért ne változna –, vagy változik a munkavállaló is – vagy változik az alkalmazott.

Természetesen kritizálni kell az ilyen munkáltatói magatartást is – de az biztos, hogy a változás felgyorsult a világban, s ma már nem csak a diplomásokra igaz, hogy 5-7 évenként teljesen meg kell újítaniuk a tudásukat, hanem a kisebb presztízsű munkakörökben is hasonló a helyzet. S ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen gyakran változnak a cégek, átalakulnak, újak keletkeznek – egyből nyilvánvalóvá válik a társadalom, mint megrendelői igénye az oktatással szemben: a tárgyi tudáshoz képest legalább olyan fontos a változásra való képesség, az együttműködés. Jobb cégek tisztában vannak azzal, hogy a konkrét tárgyi tudás a munkahelyen is megszerezhető – de a képességeket, készségeket a munkavállalónak kell „hoznia”.

Akár konzervatív, akár baloldali értékrendből indulunk ki, ugyanarra a következtetéshez jutunk: ahhoz, hogy valaki felelős, önmagáért és a közösségért is felelősséget érző állampolgárrá váljon, annak megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Ahol erre nincs családi késztetés, ott ezt a társadalomnak, elsősorban az iskolának kell pótolnia.

Mindez tekinthető társadalmi igénynek, megrendelésnek is. Viszont az is jogos igény – hogy a megrendelő fizessen. Ahhoz viszont elismert teljesítményre van szükség. S hiába mondjuk, hogy az oktatás hosszú távú befektetés – a tanárok, az iskolák nem várhatnak addig.

Az oktatás outputját mérni tudjuk – azonban a megrendelésből is látható, hogy egy iskola, egy pedagógus megítélésénél nem az igazi teljesítmény mérője, hányan tanultak tovább, hány nyelvvizsgát szereztek, hanem az, hogy „inputhoz képest” mekkora az eredmény, a hozzáadott érték. Amíg ezt nem tudjuk mérni, addig a valós teljesítményeket sem, s elismerés, megbecsülés híján a jobb pedagógusok sem foglalkoznak a társadalmi-kulturális hátrányt magukkal hozó és/vagy „problémás” gyerekekkel.

Nem értek hozzá, de feltételezem, hogy azoknak az iskoláknak kell fajlagosan több tárgyi (anyagi) segítséget nyújtani, ahol az iskolának nagyobb szerep jut a rossz társadalmi háttér kompenzálásában – de ezt döntsék el a szakértők. Amit javaslok: egy módszer a pedagógusok anyagi-erkölcsi megbecsüléséhez, ami persze nem választható el más területektől – pl. EÜ-dolgozók, rendőrök, tűzoltók, szociális munkások, stb. Tudjuk, hogy a mesterségesen leszorított bérek kontraszelekcióhoz és vagy korrupcióhoz vezetnek.

Sokat beszélnek arról, hogy mekkora legyen egy orvos, rezidens, rendőr, tűzoltó, tanár fizetése. Van egy nagyon jó módszer - nagyvállalatok ezt alkalmazzák, de a közszolgálatban, közigazgatásban, bárhol alkalmazható lenne. 

Javaslat az egyes szakmák megítélésének konszenzusos társadalmi megítélésére

Sok és sokszor áldatlan vita folyik az egyes szakmák megbecsüléséről, bérezéséről. A piaci területeken nincs gond: a piac megfelelően képes szabályozni a kurrens szakmák jövedelmi viszonyait – a menő közgazdászok, IT-sek, PR-osok esetében ez a helyzet. Fejlett kultúrájú országokban már kialakult, hogy a nem közvetlenül profitot termelők jövedelme is „igazságos” legyen, s a bér a tudástól, felelősségtől, problémamegoldástól függ. Ezeken a helyeken értéke van a jó pedagógusnak – és nem csak a nőgyógyásznak, de a labor-orvosnak is. Magyarországon erre még sokat kell várni. Közben még inkább kontraszelektált lesz a pedagógus-társadalom, lassan nem lesz fizikatanár – s látjuk, mozgolódnak az orvosok.

Jellegzetes hagyomány, hogy időről-időre egy-egy terület kiemelten kap pénzt bérfejlesztésre – majd a dolgok visszaállnak a maguk rendezetlenségébe.

Sokan ismerik a munkakör értékelés HAY rendszerét. Meggyőződésem, hogy ennek, illetve egy hasonló elvű szisztémának a segítségével – egy társadalmi vitával kiegészítve – kialakítható egy olyan rendszer, amelyik nem az egyes szakmák, hanem az egyes munkakörök értékelésre alkalmas. Az így kialakított rendszer önmagában persze nem oldja meg a „munkabékét” – egyrészt tudomásul kell venni, hogy a piac eltéríti az elméleti értéktől az adott munkakörhöz tartozó béreket –, másrészt pedig így csak egy elméleti érték alakítható ki: tudjuk, hogy valakinek nem azért kell növelni a bérét, mert tanár – hanem azért, mert jó tanár, jó pedagógus –, vagyis rendelkezik a munkakör betöltéséhez szükséges kompetenciákkal. Bár ezt a kifejezést az elmúlt években éppen a pedagógusok körében járatták le.

A szakmai hátteret a HAY tanácsadók, valamint a rendszert alkalmazó vállalatok szakemberi nyújthatnak – meggyőződésem, hogy kevés pénzért. Kialakítható egy valóságos társadalmi vita, ismertetés – munkavállalók, munkáltatók bevonásával. Az állam is támogatná ezt – hiszen ez alapján valós életpálya-modelleket lehet kialakítani az oktatásban, egészségügyben, államigazgatásban is. Legnagyobb hozadéknak nem is a bérezési, ösztönzési rendszert, hanem a társadalmi vitát tartanám.

A program beindításához még pénz sem kellene: a rendszert ismerőket, alkalmazókat lehetne megkérni, hogy publikálják a véleményüket a módszer alkalmazhatóságáról, a várható előnyökről – s persze, a nehézségekről is. Pénzbe elsősorban az kerülne, hogy a munkában lícensz és/vagy know-how tulajdonost is kell majd alkalmazni – de ezek megversenyeztethetők.

Már volt egy jó szándékú, de szerencsétlen közalkalmazotti béremelés az országban – ettől az is megkímél bennünket, hogy amúgy sem lenne elegendő forrás. Ezért a béremelést, az egyéni értékelést a pályakezdőknél kell meglépni – hiszen minél kevesebb idő alatt kell vonzóvá tenni a pedagógusi pályát! További szűkítés, hogy az emelést a hátrányos körülmények közt dolgozóknak kell biztosítani, ahol nagyobb felkészültségre, jobb képességekre – s a nehezebb körülmények elviselésére van szükség. Egy „mellékes” körülmény, hogy a pedagógusoknál is szigorú szakmai alkalmassági követelményeket kell támasztani.

Az előbbiekre építve lehet működtetni a pedagógusi életpálya-modellt. Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy pályakezdőnek, meddig van szüksége tutor-ra, mikortól képes a teljes önállóságra, ki az, aki alkotó módon tudja hasznosítani a tudását, s ki az, aki másoknak is képes átadni a módszereket? Ki az, aki képes elviselni a hátrányos környezet stressz helyzetét – vagy csak a belvárosi, konszolidált feltételek között „működőképes”?

A felsőoktatáshoz: mint gyakorló apa, kinek a fia egy szemesztert ösztöndíjjal az USA-ban tanult, szükségesnek tartanám, hogy minden oktatást költségtérítésessé kell tenni – azonban széleskörű ösztöndíjrendszert kell alkalmazni. Ösztöndíjat adjon az állam a legtehetségesebbeknek, vagy ott, ahol pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. Ugyancsak ösztöndíjakat adhatnak az önkormányzatok vagy alapítványok, vállalatok – megszabva a feltételeket is, pl. megfelelő tanulmányi eredmény, illetve a diploma megszerzése után meghatározott ideig az ösztöndíj „ledolgozása”. Tudom, mindez szembemegy a jelenlegi európai helyzettel, azonban így az intézményekben is jobban tudatosul, hogy csak úgy jutnak bevételhez, ha magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak. Ugyanakkor a hallgatók nem csak megrendelőként lépnek fel, hanem érdekeltek a jó eredményben, teljesítményben. Ugyancsak jelentős az eltérés az egyéni és a csoportfeladatok arányában – ez utóbbi javára.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall