Magyarországon éles vitát váltott ki már maga a „köznevelés” fogalom is. Egyesek szerint a köznevelés használata a közoktatás helyett csupán „szómágia”, hiszen nevetséges feltételezni, hogy eddig az iskolarendszer ne nevelt volna – elvégre már az oktatás is egyfajta nevelés, a nevelési célok jelentős része (viselkedési normák, magatartásminták elsajátítása) az oktatás során valósul meg. Mások úgy vélik, hogy a kormány tudatosan választotta a köznevelés fogalmat, ezzel is hangsúlyozva, hogy az egész társadalom tudatos (át)nevelésére, indoktrinációjára törekszik.
Az iskolának, az oktatási rendszernek sokféle funkciója lehet. Egyesek szerint a jelenlegi kormány az individualizációs funkció (az általános műveltség elemeinek átadása) terén erősen érvényesíti a maga világképét. Mások szerint éppenséggel a kormány számos lépése arra mutat, hogy az „oktatás=áru” leegyszerűsített képlet érvényesül több területen (a szakképzésben, a felsőoktatásban), és mintha a nevelési szándék nem mindenütt lenne következetes.
A Méltányosság Politikaelemző Központ körkérdéssel fordult a december 4-i konferenciára meghívott elemző intézetek meghívott munkatársaihoz. Kérdésünk így hangzott:
„Vajon szerintetek lehet-e köznevelésről beszélni vagy a közoktatás korábbi rendszerét kell helyreállítani?" Mennyire legitim egyáltalán a "köznevelés" kifejezés (hiszen tudjuk, sokan a politizáló értelmiség és a szakemberek köréből magát a szót is blaszfémiának tartják, mondván, nem feladata az államnak, hogy a közösséget nevelje)? Szerintetek is legfeljebb "közoktatásról" lehet és szabad beszélni, a nevelés pedig az egyén és a család dolga, nem az iskoláé (pláne az állami iskoláé!), vagy - hasonlóan egyébként az MPK álláspontjához - igenis úgy látjátok, hogy szükség van a társadalom "nevelésére" (nem feltétlenül a kormányzati intézkedések szellemében, értelmezésében és eszközeivel), és ezért nem lehet pusztán a régi közoktatást helyreállítani?
A körkérdésre adott elemzői válaszok itt olvashatók:
Filippov Gábor
(Magyar Progresszív Intézet)
Oktatás és nevelés szétválasztása legfeljebb analitikus szinten lehetséges. Éppen ezért a „köznevelés” fogalma önmagában korántsem elvetendő – az oktatás mindig egyben nevelés is egyben. A kérdés csak az, mire és hogyan nevel.
Ha a politikai közösség, illetve annak intézményesült szocializációs ágense, az iskola lemond a direkt nevelésről, akkor sem képes megkerülni ezt a szerepet. Legfeljebb, a felelősséget elhárítva, olyan szocializációs mintákat közvetít, amelyek elsajátítását nem feltétlenül kívánnánk egy fejlett demokrácia fiatal állampolgáraitól. A magukra hagyatottság érzete, a közös orientációs pontok hiánya, a társadalmi szintű atomizáltság állapota is elsajátítható – direkt vagy indirekt – nevelés útján, ahogy az állampolgári passzivitás, az alattvalói attitűd, a bezárkózás mintái is. Ennél talán jobb, ha egy közösség inkább pozitív közösségi értékeket közvetít.
Mint minden társadalmi rendszernek, a liberális demokráciának is vannak olyan alapvető értékei, amelyek átadása, interiorizálása elsődleges fontosságú a közösség fennmaradása szempontjából. Ilyen értékek az alapvető emberi és politikai jogok tisztelete, nemzeti kultúra és hagyományok ismerete és szeretete, a tolerancia és a társadalmi-kulturális sokszínűség felismerése, értékelése; a normakövetés, a szolidaritás, az állampolgári felelősségtudat és aktivitás, a közösségi részvétel értékei. Egy demokrácia nem attól lesz jobb az autoriter rendszereknél, ha valamiféle rosszul felfogott semlegesség jegyében lemond saját alapvető értékei újratermeléséről az oktatási intézményekben. Hanem attól, hogy éppen ezeket az értékeket kínálja mintaként.
Fodor Csaba
(Nézőpont Intézet)
Az újító szándékot ritkán ünneplik
Magyarország megújulása nem kizárólag a mindenkori kormányok felelőssége. A közügyek vitele és a közjó érdeke mindenkitől megkívánja, hogy jóhiszeműen és kezdeményezően járuljon hozzá a társadalom szellemi erejéhez, kreativitásához; gyarapítsa annak tudását és erkölcsi nagyságát. A politikusok beszélhetnek ugyan a szakképzett termelő munkaerő szükségességéről, versenyképes adórendszerről, valamint az egyszerű állam igényéről, a hétköznapi valóságot az állam polgárai töltik meg valósággal.
A sikeres átalakítások együttműködő társadalmat igényelnek. Az oktatás új intézményeinek működőképessége és sikere sem kizárólag a kormányon, hanem az oktatási rendszer valamennyi szereplőjén is múlik. És bár az újító szándékot, a változás tényét ritkán ünneplik az ebben érintettek; a felek közti párbeszéd inkább szolgálja a nemzeti érdeket a reformokat eleve elutasító „bojkott-stratégia” helyett.
Az új oktatási törvények célja, hogy a gyermekek egyenlő eséllyel versenyképes tudáshoz jussanak. Az oktatási intézmények állami fenntartása nem egyoldalú és cél nélküli „államosítást” jelent, hanem az államnak az oktatás rendszerén belüli célhoz kötött szerepvállalását. A célhoz kötöttség nem pusztán üres és tartalommentes ígéret, a kormány által fontosnak ítélt társadalmi felzárkózás ugyanis az ország területi egyenlőtlenségei miatt sokak számára az alapvető tudáshoz való hozzáférés és a minimális társadalmi normák elsajátításának garanciája.
E kettősség teszi szükségessé egyébiránt azt a kérdést, hogy az oktatás rendszerén belüli átalakításokról, mint oktatási és nevelési kérdésekről beszéljünk. A köznevelés nem egyénekre és személyekre szabott kormányzat általi nevelést jelent. A köznevelés ugyancsak az oktatás valamennyi szereplőjének közös együttműködését igényli. Legitim cél ugyanis, hogy a gyermekek, a fiatalok támogató környezetben sajátítsák el az alapvető társadalmi normákat.
A köznevelés új funkciója tehát a használható tudás átadása, a kreativitás kibontakoztatása, a normális társadalmi együttéléshez szükséges normák közvetítése, illetve a nemzeti értékek és a szellemi örökség modernitás keretei közötti megőrzése. Bár az átalakítási folyamat eredményessége három-négy év távlatában lesz biztosan megítélhető, az említett alapvető irányok megváltoztatása aligha lehet célja a nemzeti érdek iránt elkötelezett politikai erőknek.
Keil András
(Republikon Intézet)
A „köznevelés” kifejezés használata nem szerencsés. Egyfelől negatív konnotációkkal bír: a „közt”, azaz az egész társadalmat nevelni nem lehet és nem is kell, pláne nem feladata ez a politikának egy demokratikus berendezkedésű országban.
Másfelől teljesen értelmezhetetlen ez akkor, ha arra a tartalomra használjuk, amit az oktatásért felelős államtitkárság ért rajta. Nem véletlen ugyanis, hogy az alsó- és középfokú oktatásügyet, egyes társadalmak oktatásra irányuló szakpolitikáját általában a „közoktatás” (public education) kifejezéssel illetik külföldön is. Az oktatás keretrendszerének meghatározásában, a tartalmi kérdések szabályozásában lehet helye az államnak (bár ennek mértékéről hosszasan lehetne vitázni), ám a nevelés területe semmiképpen sem állami feladat. Nevelni egy szűkebb közeg, esetünkben az iskola – és persze a család – hivatott. E logika mentén tehát felfogásom szerint értelmetlen köznevelésről beszélni. Olyan plusz feladatokat róna ugyanis az államra, amelyek nem tartoznak rá. Nem is ért hozzá, s őszintén: nem is kell, hogy rátartozzon. Ez a pedagógusok, diákok, szülők hármasának ügye.
A „köznevelés projekt” tehát már születésekor halálra volt ítélve, hiszen egyik érintett fél érdekeit sem szolgálja igazán. Újragondolása, az állam szerepének újradefiniálása, az érintettekkel való új szövetségek megkötése tehát indokolható.
Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!
