Arató Gergely 44 éves, tanár, egyetemi oktató, 2004-2010 között oktatási államtitkár.
Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.
A köznevelés projekt blogbejegyzései között szükségszerűen és helyesen sokféle megközelítés jelenik meg, hatalmi, pedagógiai, társadalom- és gazdaságpolitikai egyaránt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a köznevelés és a munkaerőpiac kapcsolatának néhány, a szakpolitikai döntéseket befolyásoló összefüggésére hívjam fel a figyelmet.
A politikai kommunikáció gyakori szokása az, hogy bizonyos kifejezéseket „felemel”, a valóságoson túlmutató jelentéssel ruház fel. Amikor az új kormányzat a közoktatást a köznevelés szóval helyettesíti, és ennek valós jelentőséget tulajdonít, akkor pontosan ezt teszi. A közoktatási rendszernek mindig is elválaszthatatlan része volt a nevelés is, például a korábbi, (nb. „közoktatási”) törvény legutolsó változata 197 alkalommal tartalmazta a nevelés szót. Így aztán az új szabályozás lényege nem a nevelés és oktatás arányának megváltoztatása (ami amúgy izgalmas pedagógiai, iskolaszervezési probléma), hanem az nevelés-oktatás céljainak megváltoztatása.
Ha az oktatás közszolgáltatás (vagy közszolgálat, a különbség ismét inkább retorikai), tehát (zömmel) közfinanszírozású és ráadásul még kötelező is, akkor nyilván világosan meghatározott közcélokat kell szolgálnia. Az egyik ilyen funkció (bár valóban lényeges, hogy nem az egyetlen) a jövendő szorgos dolgozóinak képzése, vagy, kevésbé líraian, a megfelelő munkaerő biztosítása. Mégpedig hosszú távra, hiszen a mai kisiskolás még 50 év múlva is lelkes humántőke lesz. Az oktatás-nevelés tehát jelentősen meghatározza mind az egyén leendő foglalkoztatási helyzetét (és a foglalkoztatással járó mindenféle előnyökhöz, jövedelemhez, presztízshez, egészséghez, biztonsághoz hozzáférést), mind a közösség gazdasági potenciálját.
Természetesen nemcsak a szakképzésnek és felsőoktatásnak van szerepe a gazdasági fejlődésben. Legalább ennyire fontos a közoktatási rendszer teljesítménye is, különösen az alapképességek megfelelő megalapozása. Az OECD-nek a PISA vizsgálatok alapján végzett becslése szerint (The High Cost of Low Educational Performance, 2010), például Magyarország számára a következő 80 évben összesen 584%-os GDP növekedési lehetőset jelentene, ha az alapképességek szintje elérné a listavezető finn iskolásokét (nem elírás, közel hatszoros növekedésről van szó). A szakmai felkészülésen és alapképességeken túl, rendkívül nagy szerepe van az iskola által közvetített „soft skilleknek”, attitűdöknek, mentalitásnak is.
Az oktatás történetének egyik lehetséges narratívája abból indul ki, hogy milyen társadalmi és gazdasági kihívásokra ad választ az adott iskolarendszer. Ebben a megközelítésben a XIX. században kialakult, mindenkire kiterjedő közoktatás legfontosabb feladata a gyáripar hozzáértést kívánó, de könnyen egységesíthető munkafolyamatokat végző munkásainak képzése volt. Na és még egy, a szerveződő korszerű tömeghadseregek képzettségi igényének kielégítése. A történelemkedvelő számára nem lesz meglepő, hogy az ilyen oktatási rendszer kiépítésében a németek jártak az élen. Nem is eredménytelenül, Moltke szavai szerint a „porosz-francia háborút a német tanítók nyerték meg”. A jól képzett és fegyelemre nevelt lakosság jelentős előnyt jelentett a harcmezőn és az ipari fejlődésben egyaránt.
A XX. század folyamán az oktatásban töltött idő folyamatos növekedése, az új oktatási és nevelési módszerek, iskolai modellek elterjedése nemcsak az oktatás demokratizálására irányuló szellemi és politikai mozgalmakkal, társadalmi igényekkel függött össze (a demokratikus iskola sokkal több, mint a demokráciára nevelés), hanem a munkaerőpiac változásával is. Egyre több magas képzettséget igényelő munkahely jött létre, amelyeknek jelentős része nem az engedelmeskedést, hanem az önállóságot és kooperációt követelte meg. Ugyanakkor Európa keleti felén ez a változás sokkal lassabb volt. Az államszocializmus számára, amelyik idealizálta a gyári munkást, és nagy sorozott hadsereget tartott fenn, nagyon is megfelelt az (amint láttuk, valóban poroszos) hagyományos oktatási rendszer. Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdve viszont egyre inkább teret nyert a Nyugaton szokásos megközelítés: növekvő képzettségi szint, meghosszabbodó oktatás, nagyobb intézményi autonómia, kooperatív és képességfejlesztő pedagógiai módszerek. Ennek a korszaknak vetett végett a 2010-es váltás.
Úgy tűnik, a foglalkoztatás területén a következő időszakban is a tudás felértékelődése várható. Az Európai Unió illetékes szervezete (CEDEFOP) becslést készített az európai munkaerőpiac várható változásairól. E szerint 2020-ig 3 millió munkahely jön létre a „zöld” iparágakban, 2 millió az egészségügyben és a kapcsolt ágazatokban, 700 ezer az IKT területen, 1 millió a kutatásban és az innovációban. Szemben a 16 millió magasan képzett munkaerőt igénylő állással, további 12 millió kékgalléros munkahely szűnik meg a következő évtizedben.
Gondolhatnánk, hogy Magyarországon valamilyen speciális gazdasági igény alapján mégiscsak a szakmunkások képzése jelenti a jövőt, de erre semmilyen adat sem mutat. Az Eurostat adatai alapján a legfeljebb szakmunkás végzettségűek foglalkoztatási aránya mindössze 38 százalék, tehát kevesebb, mint a fele a diplomások elhelyezkedési esélyeinek. Ez az arány a szakmunkásokra vonatkozó európai átlagtól is majdnem 20%-kal marad el. Tehát a kormányzati vélekedéssel szemben a magyar munkaerőpiac kimondottan bünteti az alacsonyabb képzettséget, és jutalmazza a magasabb iskolai végzettséget, különösen a diplomát, ezt a bérek összehasonlítása is bizonyítja.
A szakképzettség nélküliek helyzete gyakorlatilag reménytelen. Közülük csak minden negyedik talál állást. A tankötelezettség határának csökkentése, valamint a kötelező középfokú felvétel eltörlése, és helyette a HÍD program bevezetése, (ami egy korábbi szerző feltételezésével szemben még a szakiskolába sem jelent belépés) várhatóan tovább fogja növelni ezeknek az elveszett lelkeknek a számát.
Amikor tehát a mai kormányzat az oktatási rendszer irányításában (centralizáció), szervezésében (kötelező egységes tananyagok), tartalmában (ismeretközpontúság), nevelési céljaiban (erkölcsi nevelés hangsúlyozása) és a szakképzés preferálásában a korábbi időszakok iskolaügyének ideáljaihoz nyúl vissza, az egy elmúlt, fizikai munkán, nehéziparon és nagyüzemeken alapuló gazdaság és munkaerőpiac igényeihez való visszatérést is jelenti. Ezt lehet ugyan „munkaalapú” gazdaságnak és társadalomnak nevezni, de erősen kétséges, hogy mennyire szolgálja hosszabb távon a versenyképességet.
Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!
