Köztudott, hogy az 1949 utáni Nyugat-Németországban a futball vált az egyik erős kohézióteremtő erővé, és az 1954-ben magyarok ellen megnyert berni futball vilagbajnoki döntö után kiszabadult a német nemzeti sport   a karanténból.  Franz Beckenbauer (1945-2024) világklasszis játékos,   labdarúgó-edző, klubelnök  becenevén Der Kaiser (a Császár) búcsúztatója jól mutatja, miben áll egy működő demokrácia erőssége: a társadalom minden csoportja fontosnak tartotta, hogy lerója kegyeletét a müncheni Városházán, illetve a család, a törzsszurkolók, közéleti emberek, politikusok, egyházi emberek, pályatársak, jelenlegi és volt  Bayerm München játékosok részt vegyenek az Allianz Arena stadionban megrendezett búcsúztatón.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a többség úgy gondolkodik, mint ő. Holott nyilvánvaló, hogy ahány ember, annyi elképzelés a világról. Mégis létezik valamiféle aggregált társadalmi akarat, amit a politikában a választások révén tudunk lemérni. A győztes örül, a vesztes azzal szembesül, hogy mégsincs olyan igény az elképzelésére, mint gondolta. De mi történik ez után? Hogyan lehet alternatív igényeket kialakítani?

Röviden: kevés a magánélete. Hosszabban: attól függ, mit mutat meg magáról a nagyvilágnak és mit enged meg másoknak, hogy megtudjanak róla. És mi a helyzet akkor, ha ennél is többről van szó?

2024-ben nagyszabású animációs film készült Wladyslaw Stanislaw Reymont lengyel író (1867-1924) Parasztok című regényéből. A Nobel-díj bizottság száz évvel korábban, 1924-ben hozott döntésével a Parasztok, mint „nagy nemzeti eposz” írójának ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Az évfordulón Lengyelország egy másik rangos kulturális díjat, az Oscart célozza meg a Dorota Kobiela Welchman és Hugh Welchman rendező-forgatókönyvíró páros által jegyzett alkotással. Mit mondhat a mának egy paraszti tárgyú eposz? Nagyon is sokat. A Parasztok cselekményének számos konfliktusa – hagyomány és modernizáció egymásnak feszülése, a közösségi kontroll és az egyéni függetlenségvágy ütközése, az idegenellenesség, a női sors ábrázolása – aktuális ma is, és rendelkezik közéleti tartalommal.

Mi haszna annak, ha a karácsonyi találkozáskor a békés beszélgetés közben egy kicsit a politikáról is diskurálunk? Rajnai Gergely blogbejegyzése erre a kérdésre ad egy lehetséges választ.

Vajon történt-e alapvető változás a magyar-orosz viszonyban, és ha, igen, mikor. Csizmadia Ervin Gyurcsány Ferenc minapi kijelentését veszi alapul, és elgondolkodik  a 2009-től kezdődő időszakon.

“Szokatlannak tűnhet, hogy a magyar miniszterelnököt egy nyugati vezető ennyire baráti hangulatban fogadja” fogalmazott a hvg.hu Emmanuel Macron és Orbán Viktor találkozója kapcsán. Ha azonban valakitől szívességet várunk, vagy szeretnénk meggyőzni valamiről, szinte biztos, hogy nem az a sikerhez vezető legrövidebb út, hogy hűvös fogadtatásban részesítsük. De akkor mi a titka a szívélyes viszonynak a protokollon túl?