Az első részben többek közt arról írtunk, hogy nem a bosszú bekövetkezte, hanem annak lehetősége az, ami korlátozza a konfliktusokat. Erről már írt John Elster A társadalom fogaskerekei című könyvében is, és velünk is készült már podcast a politikai bosszúról a Klub Rádióban. További podcastokat is tervezünk, melyekben szó lesz szociálpszichológiáról és játékelméletről. S minderről közérthetően.
A bosszú szocializációs hatása még szociálpszichológiai szempontból sem kellően feltárt. A csoport nyilván szabályozza magát, befogad és kitaszít. Kitaszítja a nagyon eltérőt, az oda nem illőt, esetleg sajátos korlátozott pozíciót biztosít a másként viselkedő számára, kezeli (resztoratív mediáció), vagy elzárja, bünteti, vagy támogatja. Nyilván közösségi értékektől, csoportnormáktól, szituációktól függően. Egy maffia struktúrában a bosszú alapvető szabályozó eszköz, mindenki tisztában is van azzal, hogy milyen normaszegésért mi jár, mit von maga után például az, ha valaki kibeszél, és megszegi az omertát: halál vár rá, meg fogják gyilkolni, mi más?
Számos kultúra ismeri a vérbosszú gyakorlatát, aminek funkciója szintén a közösségi élet szabályozása. Bizonyos dolgokat nem érdemes megtenni, mert mindenki tudja mi lesz a válasz rá. Nem az egyén akar esetleg vérbosszút állni, hanem a közösség kényszeríti arra, hogy megtegye. A kilépéshez nem pusztán az egyént kell jobb belátásra bírni, de azt is el kell érni, hogy saját közössége ellen forduljon és normát szegjen. A vérbosszú kultúra jogilag, teljesen átlátható, a probléma vele inkább az, hogy a bosszúláncolatba bele lehet ragadni. (Ld. még a játékelméletekben a Tit for Tat-ot.)
Valójában a fejlődést nem az jelenti, ha valamiképp továbbcsökkentjük a fajunk agresszivitását, mert már eleve nem vagyunk agresszívek, hanem, ha olyan struktúrákat teremtünk amelyekben a bosszú úgy szabályoz, hogy nem okoz közben hosszútávú véget nem érő láncolatot. Sőt, azt is észrevehetjük, hogyha az emberi kultúrában nem működne a bosszú, ha egyszer s mindenkorra kivennénk ezt az érzelmet, akkor könnyen hatalomra kerülnének a pszichopaták, mert mégis, mit gondolunk, mi állt ellen a nácizmusnak, és miért győzedelmeskedtek a demokratikus államok, ha nem azért, mert bosszút akartak állni. Lehet győztek volna anélkül is, hogy Drezdát a földig bombázzák, vagy hogy Nagasakiban és Hirosímában ledobják az atombombát. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a döntés ezekről pusztán racionális veszteség alapú költségelszámolással született. A nyugatiaknál ott volt a titkos készülék, mellyel precíziós bombázásokat tudtak végrehajtani, vagy: Japánt meg le lehetett volna győzni úgy is, hogy csak demonstrálják az atombomba erejét egy közeli szigeten.
Már a kisgyerek is jól érti a zsaroló nevelést: ha nem segítesz leszedni az asztalt, nem mehetsz ki az udvarra. Ez a logika az első, amit már legkisebbként is értünk. És ez a legprimitivebb társadalmak önszabályozója is. A fenti háborús példákban joggal feltételezhetjük, hogy bosszúállás is volt bennük.
Vagy itt van a közelmúlt eseménye, melyben a svédek és a finnek közösen javasolják az EU-ban, hogy Magyarországot fosszák meg a mezőgazdasági támogatásoktól is. Nehéz azt feltételezni, hogy ez pusztán racionális döntés volna. Miért pont ők? Nem azért pont ők, mert Magyarország utolsóként támogatta a NÁTO csatlakozási kérelmüket? – S ha elfogadjuk, hogy a politikában – a nemzetköziben és a szövetségesek közt is – ott a bosszú lehetősége, az ilyesmi vajon nem megelőzhető egy okos nemzetvezetés esetén? Csak nem kell csinálni olyasmit, amivel feleslegesen haragra gerjesztjük a másikat, mert az nem fog jó vért szülni.
Nem igazán divatos ma azzal érvelni, hogy az asszertív kommunikációban is ott a bosszú felvillantása, mert az asszertivitásról épp az indulatmentes, a másnak ártani nem akaró viselkedést szokták elméletben társítani. Mégis van benne egy bosszúelem. Vegyük azt a példát, amikor a kamaszodó gyerek sose hajlandó a szennyesig elvinni a piszkos holmiját, és az anyja megunja, hogy állandóan utána pakol. Hogy is viselkedik ilyenkor az asszertív anya? Azt csinálja, hogy a gyerekkel közöli, hogyha legközelebb is a szobája földjén találja a koszos zokniját, az összes szennyest az ágyába fogja borítani. Természetesen a gyerek megfeledkezik a fenyegetésről, ám az anya kénytelen beváltani az ígéretét – másképp hiteltelenné válik. Legközelebb már komolyan fogják venni. Lehet fokozatokat berakni az asszertivitásba, kéréseket, rábeszélést, könyörgést, de a végén a bosszú ígéretének kell következnie. Ebben a példában felfedezhetjük a bosszúnak egy sajátos aspektusát, nevezetesen, hogy a bosszú szabályozó lényege a fenyegetésben van. De, csak olyat szabad ígérni, amit aztán be is tudunk tartani. Az asszertivitás tehát nem azt mondja, hogy sohase állj bosszút, hanem csak annyit, hogy légy következetes. Néhány következetes viselkedést kísérhet aztán blöff, de nem úszható meg a bosszú.
Amikor egyik kormány a másik után azzal fenyegetőzik, hogy az előző korrupt figurákat majd megbünteti, aztán még sem történik semmi, a legrosszabbat teszi a közösséggel, amit tehet. A beváltatlan bosszú a szociopaták malmára hajtja a vizet. Ha sohasem volna visszabüntetés, bosszú, ha a Hegyi beszéd etikája alapján mindig odatartanánk a másik orcánkat, annak a végeredménye az lenne, hogy az államot az erőszakosak foglalnák el. (Max Weber a krékereket hozza példának A politika mint hivatás előadásában, és azt mondja, a kvékerek nem véletlenül nem tudtak önálló államot alapítani. A jézusi etika nem alkalmas erre.) Élhetünk a gyanúperrel, hogy a demokrácia is kibillenne, a jézusi etika következetes megvalósítása tartós diktatúrákhoz vezetne.
Ami pedig a diktatúrákat illeti, végképp csúcsra járatják a megfélemlítést. A történelmi tapasztalat is az, hogy általában egyre szigorúbban lépnek fel, a végén már felségsértésnek titulálva azt is, ha valaki a király meztelenségét meri szóvá tenni. De a demokráciákban is állandó küzdelem zajlik, hazaárulónak, szuverenitás-sértésnek titulál a hatalom birtokosa bármit, ami érdekeit sérti, gondoljunk csak Margaret Thatcher-re a falklandi háború idején: Thatcher a BBC közszolgálatiságának megszüntetését, piacosítását akarta – bosszúból -, amiért a csatorna a félresikerült katonai akciókról és veszteségekről beszámolt. (Nem államilag elfoglalni próbálta, ez meg se fordult a fejében, ezt az angol kultúra nem tűrte volna, de mint utóbb kiderült a piacosítását sem.)
Nem zárjuk le a témát, úgy vettük észre, hogy egyre nagyobb érdeklődés van a politikai bosszú, és általában a bosszú természetrajza iránt.
Zsolt Péter
