Meglepő jelenség, de időről időre a vademberség kultusza előtör a kultúrában. Amikor már megunják az emberek a kifinomultak, a civilizáltak ravaszságát és manipulálását, odamenekülnek a – képzeletbeli – vademberhez. A vadember kultusza mindig akkor jelentkezik a művészetben, amikor az írók és filmrendezők bizalma meginog a kifinomult elitben. Manapság sokan azért szeretik a politikai lázadókat – akár jobb-, akár baloldaliakat –, mert azok nyers módon, de legalább őszintének tűnnek, szemben az elkényelmesedett elittel. „Jól megmondják a tutit”, gondolják a választóik. A vadember-kultusz azonban nem működik a politikában, legfeljebb az érzelmek felkeltésére alkalmas.
Meglepő jelenség, de időről időre a vademberség kultusza előtör a kultúrában. Amikor már megunjuk a kifinomultak és civilizáltak ravaszságát és manipulálását, odamenekülünk – persze csak képzeletben – a „vademberhez”. Amikor egy társadalomban elterjed és tömegessé válik a tehetetlenség, a cinizmus, a problémák állandó elfojtása, elmaszatolása, akkor, ennek ellenhatásaként, a vadember-kultusz mindig megjelenik. Így volt ez Tacitus idején, aki rómaiként eszményítette a „barbárokat”, egész pontosan a germánokat. A 18. században nem volt népszerűbb figura az irodalomban, mint a „nemes vadember”, aki becsületesebb, tisztességesebb és egyenesebb, mint a „romlott” civilizáció embere. Azonban a felvilágosodás idején az írók és filozófusok soha nem léptek ki a szalonból, és nem vállalták volna azt az életet, amelyet a valódi amerikai és csendes-óceáni őslakosok éltek, hiába eszményítették ezeket a népeket. A „vadember” lényege a kritika a fennálló társadalommal, az elittel, és annak magaskultúrájával szemben. Nem forradalmi, hanem feszültség-levezető figura: csak felvillant egy másfajta életeszményt, de nem azért, hogy mintának ajánlja, hanem hogy szembesítsen.
Ennek a vademberség-kultusznak köszönhető máig olyan popkulturális ikonok kultusza, mint Tarzan, Conan, a barbár, Rambo vagy King Kong. Nemrég megnéztem a Tarzan-filmeket, Johnny Weissmuller, majd Lex Barker főszereplésével. Hősünk nem túl értelmes, de rettenthetetlen. Békésen éldegél a dzsungelben, amíg ki nem zökkentik nyugodt életéből a betolakodók, akik éppúgy fehérek, mint ő: a vadászok, az elefántcsont-kereskedők, az állatbegyűjtők. Olyan emberek, akik anyagi haszonért semmitől nem riadnak vissza, beleértve a gyilkosságot. A civilizáltság az ő esetükben az anyagi, technikai civilizációt, mindenekelőtt a fegyvereket jelenti. Bizonyos célért cselekednek, és lefoszlik róluk a kulturális máz. Tarzan vadember ugyan, ámde mégis a civilizáció képviselője az afrikai vadonban, ahol felnőtt, és amiért képes az önfeláldozásra. Van némi különbség – hogy Victor Hugót idézzük – a „civilizáció barbárjai” és a „barbárság civilizáltjai” között. Más szóval, Hajnal István történészt követve, aki megkülönböztette az okszerű és a szokásszerű társadalmakat, Tarzant nevezhetjük szokásszerű vadembernek, a betolakodókat okszerű vadembernek. Valamilyen konkrét célért viselkednek úgy, mint a vadak, alkalmazkodva hozzájuk terepismeretben és külsőségekben. Tarzan szokásszerűen gondolkozik, nem lamentál sokat, és családja védelméért küzd. Az otthon-család-állatok hármason túl nem sarkallja más érdek.
A Tarzan-filmeknek két jellegzetességét érdemes kiemelni. Az 1940-es évektől kezdve sokszor kerül szembe „férfias” foglalkozású és harcos mentalitású nőkkel. Egyszer amazonok ellen harcol. Két epizódban a fehér civilizációból érkező vadásznő a fő ellenfél. És még egy női szektavezér is feltűnik. A dzsungelbe merészkedő, férfiak tömegét irányító nők, akik kiválóan kezelik a fegyvert, kifejeznek egy életeszményt. Ez a karakter leképezte az önállósodó, emancipálódó nőtípust, amelyet az 1940-es évek háborús hadigazdálkodása (amikor nők tömegesen vállaltak ipari munkát) megteremtett. Tarzan párja, Jane viszont általában passzív szereplő, mondhatni, halovány a kívülről érkező fegyveres nőkhöz képest. A másik vonás: a Tarzan-filmekben a fekete-afrikaiak ábrázolása lakmuszpapírként mutatja, hogyan állt a fekete emancipáció ügye az Egyesült Államokban. Még az 1950-es évek filmjeiben is fehér statiszták játszották a fekete harcosokat. Ez mai filmen már nem működne (és akkor sem lett volna szabad működnie). Idővel a társadalom érzékenyebbé vált, és elkezdett lefoszlani az Európa-centrizmus Tarzanról. Előbb a fekete-afrikai karaktert játszó fekete színészek és statiszták váltották a maszkírozott fehéreket. Az 1990-es években Tarzannak vannak fekete-afrikai segítői, barátai (Tarzan sorozat, Tarzan és az elveszett város). Végül, a legutóbbi Tarzan-filmben (Tarzan legendája) a kongói őslakosok oldalán küzd a belga gyarmatosítók ellen.
Ma sokan a (helytelenül) populistának nevezett politikusokat azért dicsérik, mert amolyan őszinte, nyers, de nemes vadembernek tartják őket az elkényelmesedett, korrumpálódott elittel szemben. „Ők megmondják egyenesen! Nem finomkodnak!” Ezt gyakran hallani ma is. Valójában azonban ők inkább a Tarzan-filmek vadászaihoz hasonlók: számukra a vadon egy vadászterület, bármennyire áradoznak is „Afrikáról”, az nem lakóhely, mint Tarzan és családja számára, hanem vadászterület. Nem érdekmentes szeretet hajtja őket, hanem éppúgy érdekek vezérlik, mint ellenfeleiket. A vadember-kultusz lakmuszpapír a kultúrában arról, hogy valami elromlott a társadalomban, de a politikában alkalmatlan, hiszen ott felelős közösségi döntéseket kell hozni, egy konkrét, időhöz és helyhez kötött, és nem egy utópisztikus társadalmi miliőben.
Paár Ádám
