Japánban közel 80 éve egy párt kormányoz. Az elmúlt hetek mégis megmutatták, hogy egy ilyen rendszerben is történnek nagy demokratikus fordulatok. Rajnai Gergely írása.

Japánban a II. világháború vége óta – két rövid megszakítással – mindig a Liberális Demokrata Párt (LDP) adta a miniszterelnököt. Ez a lassan nyolcvan éves dominancia magyar szempontból is tanulságos: egyrészt mutatja, hogy a Fidesz tizennégy éves regnálása egyáltalán nem kirívó hosszúságú még demokráciákban sem, másrészt azt is bizonyítja, hogy egy választási vereség sem biztos, hogy a domináns párt végét jelenti. Ezekről részletesen írtunk az Uralkodó párt és a Kormányzásra várva című köteteinkben. A hosszú ideig tartó egypárti vezetés azonban nem jelenti azt, hogy a demokrácia megszűnne és a politika egyhangúvá válna: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a japán politika elmúlt néhány hete.

Kisida Fumio, a regnáló miniszterelnök ugyanis több korrupciós botrány után minden idők legnépszerűtlenebb japán kormányfőjévé vált, és lemondásra kényszerült augusztus 14-én. Azonnal megindult a verseny az utódlásért: 9 LDP-politikus is ringbe szállt a párt vezetéséért, és ez Japánban egy komplex, demokratikus folyamat a párton belül. Kétfordulós választást tartanak, ahol az első forduló után az első két helyezett marad talpon, és a második fordulóban többséget szerző jelölt nyer. Mind a parlamenti képviselők, mind a „mezei” párttagok szavaznak, mindkét csoport 50-50%-ban határozza meg a végeredményt. Így biztosítják, hogy a pártelitnek kiemelkedő beleszólása legyen a végeredménybe, de mégis demokratikus maradjon a folyamat.

Mind a 9 jelölt 3 és 25% közötti szavazatot kapott az első fordulóban, ez is mutatja, mennyire nyitott volt a verseny. Takaicsi Szanae gazdasági biztonságért felelő miniszter és a miniszteri posztot utoljára 2016-ban betöltő Isiba Sigeru jutottak a második fordulóba, miközben Koizumi Sindzsiro korábbi környezetvédelmi miniszter mindössze két százalékponttal maradt le a döntő küzdelemről. A második fordulót a párt belső körein kívülről érkező Isiba nyerte 53%-al, így ő lesz az új miniszterelnök. Azonnal kérte azt is, hogy írjanak ki előrehozott választást, ami potenciálisan megerősítené a pozícióját.

Önmagában az, hogy japán politikusok váltják egymást vezető posztokon, nem annyira érdekes magyar szemmel, hiszen nagyon kevés kapcsolatunk van az ázsiai szigetországgal. Mégis nagyon tanulságos ez az esemény. Egyrészt jól illusztrálja, hogy olyan országokban, ahol ugyanaz a párt kormányzott, a politika fókusza a domináns párton belülre kerül: az dönti el a nagy kérdéseket, hogy a belső küzdelmekből ki tud jól kikerülni, hiszen a külső küzdelmeket folyamatosan ugyanaz a szereplő nyeri meg. Nem is furcsa tehát, ha Magyarországin is kimagasló figyelem övezi a fideszes belharcokat, még ha azok közel sem ennyire nyilvánosak is.

Másrészt azt is mutatta ez a választás, hogy a váratlanság és a „nép hangja” domináns rendszerekben is része marad a politikának. Isiba a párttagság támogatására támaszkodott a képviselőkkel szemben, és bár évtizedek óta tagja az LDP-nek, mégis egyfajta kívülállóként tartják számon, győzelmére néhány hete nem sokan számítottak. Ezzel érdekes módon egyik riválisának apjához hasonló utat járt be: Koizumi Dzsunicsiró 2001-ben hasonlóan esélytelennek tűnt a pártelnökválasztáson, hiszen az azt megelőző két alkalommal is elindult, és alig kapott támogatást. 2001-ben azonban új stratégiát választott: a párt prominens képviselőinek meggyőzése helyett a párttagságnál kampányolt, és ez meglepő sikerre vezetett: a párttagok között 87%-os támogatottságot ért el, ezt pedig riválisai nem tudták behozni parlamenti befolyással. A Koizumi-korszak nagy személyes népszerűséget és szinte példátlan választási sikert hozott az LDP-nek, a pártvezetés is hatalmas cserén ment keresztül, majd 2006-ban hirtelen azért ért véget, mert váratlanul lemondott a hatalmas választási győzelem után, és azóta teljesen eltávolodott a közélettől, egyetlen interjút sem adott – ezzel is erősítve a róla kialakult „különc” képet.

Talán ennél is érdekesebb, hogy két fő riválisa, a sokkal prominensebb pozíciókat betöltő Takaicsi és Koizumi milyen eltérő politikusi karakterek: előbbit sokan japán Trumpként emlegetik, mivel nagyon erősíteni szeretné Japán szuverenitását és sokszor pozitívan nyilatkozott az ország katonai múltjáról, utóbbi pedig egy fiatal, progresszív politikus, aki számára a zöld célok fontosak, baloldali amerikai agytrösztökben dolgozott kutatóként politikai karrierje előtt. Tulajdonképpen Trump és Harris megfelelői, mégis egy pártban politizálnak, hiszen valódi hatalmat csak az LDP-n belül remélhetnek.

Isiba a két „szélsőséges” szárny közötti pozíciójával le tudta győzni mindkettőt, és most az lesz érdekes, hogy pontosan milyen irányba is szeretné vinni Japánt, hiszen nem tudni, mik is a pontos szándékai. Ami biztos: a párt népszerűsége azonnal javulni kezdett, mivel a jelenlegi pártelit nem volt túl népszerű, de a kívülről érkező vezető irányába máris nagyobb a bizalom.

A stratégia hatékonysága az október végén esedékes parlamenti választáson fog csak kiderülni.

Rajnai Gergely