1972 óta számos amerikai film álmodott fekete bőrű elnököt a Fehér Házba. Az ilyen jellegű filmek 90%-a a jövőbe kihelyezett katasztrófafilm vagy sci-fi, vagy akciófilm. A 2003-ban forgatott Államfőnök című szatíra azonban az akkori jelenben játszódott. A filmben a jelentéktelen, fekete bőrű Mays Gilliam egy pártmanőver révén elnökjelölt lesz, majd meg is választják az Egyesült Államok elnökévé.

Egy hónap van a választásig, és most már tényleg minden erről szól. De vajon miről szól ez a kampány? Attól tartok, gyászosan bonyolult válasz adható csak erre a kérdésre. Miközben a kampány látszólag lecsupaszít és leegyszerűsít.

A választások fordulópontot jelentenek egy ország életében. Négy évente véleményt mondhatunk arról, ki vezesse, merre vezesse az országot. Nem csak pártokat, politikusokat választunk tehát, hanem víziót is. De ajánl-e még egyáltalán bárki víziót ma Magyarországon?

Ne higgyük, hogy a multikulturális társadalom kritikája csupán napjainkban kerül jelentősen felszínre, hiszen a probléma már évtizedes viszonylatban is a politikai közbeszéd részét képezi. Azonban a bírálatokat már nem csupán a radikális csoportosulások fogalmazzák meg, hanem a politikai mainstream képviselőinek is szembesülniük kell az akut problémával. A konkrét és a lappangó konfliktusokat viszont a filmnyelvezetével fel lehet oldani, vagyis több értelmezési keretben be lehet mutatni azokat a szorongásokat, amelyek a mindennapi életből, vagy csupán az előítéletekből fakadóan fogalmazódnak meg.

Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük. Ez fokozottan igaz, ha utazásról van szó. Más kérdés, hogy talán az utazás lényege is az, hogy a sok szervezés mellett időnként engedjük, hogy az események sodorjanak minket, és olyan helyekre vezessenek, amelyekről nem is sejtettük, hogy léteznek. Így esett meg, hogy semmi sem lett abból a tervemből, hogy Washington és New York után megmutassam „az igazi” Amerikát. Ezt a posztot egy hosszabb és élményekben gazdag kihagyás után már Budapestről írom, az Egyesült Államok számomra talán legszebb tájaival a hátam mögött.

A hidegháború után úgy tűnt, hogy a szigorú értelemben vett politika háttérbe szorul, a történelem véget ér. Ezt a nézetet tükrözik a ’90-es évek filmjei, de a 2008-as válság óta a klasszikus politika reneszánszát látjuk mind a való életben, mind a filmvásznon. Ebből a folyamatból nem maradhatnak ki a sorozatok sem: a politikai küzdelmekről szóló sorozatok egyre népszerűbbek.

Svédországra manapság hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint a jóléti állam egyik szülőhazájára. Nem volt mindig így. A 20. század elején, amikor a svéd filmművészet kialakult, az ország Európa egyik legszegényebb országa volt, amelyik nem a svéd acélról és a szép szőke nőkről volt ismert – illetve nem csak arról –, hanem leginkább a szegénységről, a kivándorlásról, a királyi abszolutizmusról és az anarchistákról.