Az Adenauer-korszakban a Német Szövetségi Köztársaságban nem volt népszerűbb műfaj mint a falusi környezetben játszódó Heimat-film. A könnyed műfaj pont azt nyújtotta, amire a németek vágytak a háború után: békés, idilli környezetet. Talán meglepő, de a majd 300 Heimatfilm között találhatunk magyar témájú alkotásokat, amelyek tovább éltették a magyarságról kialakult német sztereotípiákat. Ezek egy ideig meghatározták a magyarság-képet.
Kurt Hoffmann német rendező Gyakran gondolok Piroskára című 1955-ös filmje, amely Hugo Hartung azonos című regényéből készült, egy német cserediák magyarországi utazását követi nyomon az 1920-as évek Magyarországán. A Gyakran gondolok Piroskára című regény és film több nyugatnémet nemzedék Magyarország- és magyarság-képét befolyásolta. A film a legutóbbi időkig népszerű volt a német közönségben, de a legfiatalabb generációknak nem sokat mond, többet tudnak a kortárs Magyarországról, mint amit az 1950-es években tudhattak, és a film, miként a Heimatfilm műfaja (erről már többször írtunk itt és itt), már poros, elavult számukra. A film azért érdekes, mert szembesít bennünket azzal, hogyan láttatta az Adenauer-korszak legdivatosabb német műfaja, a Heimatfilm a magyarságot. Hogy így látta-e mindenki a vasfüggöny túloldalán, az nem biztos. De a Gyakran gondolok Piroskára évszázados – az irodalom és zene által népszerűsített – egzotikus magyarság-képet rögzített a mozgóképen.
A bájos mese halmozza a németek körében a magyarságról a reformkor óta rögzült sztereotípiákat, igaz, összességében inkább kedvező színben mutatja be a magyarokat: ezeket a pusztán élő, gémeskútról vizet merítő, pulit tartó embereket, akik állandóan mulatoznak, csárdást járnak, a menyecskéik a német parasztlányokénál színesebb-díszesebb népviseletben járnak, és várják vissza a csillagösvényen Árpád fejedelmet. Ez utóbbi ponton a forgatókönyvíró összetévesztette Árpádot és Csaba királyfit (vagy úgy gondolta, Árpád mégiscsak jelesebb hadvezér volt), ráadásul székely, és nem alföldi mondáról van szó, de hát így keverednek-variálódnak ősidők óta a mondák és hagyományok, és az irodalom, zene után a mozgókép szintén felelős a kultúrakeveredésért. Az 1920-as évek Magyarországára jellemző hierarchikus viszonyok, ahogyan a földkérdés, a szegényparasztság és agrárproletariátus nyomora nem jelennek meg a filmben, ahogyan általában a német környezetben játszódó Heimatfilmekben sem. A filmből nem derül ki, hogy a boldognak ábrázolt magyar parasztok nem maguk választották az életet, amit élnek – nem azért élnek a pusztán, és jártnak mezítláb, mert így akarják, hanem valami miatt élnek így. Az 1950-es évek nézője talán elgondolkozott azon, hogy a film hősei szegények, és ennek valami oka van. De a nagy többség a szórakozást kereste, és egy világháborús vérontás után nem is kárhoztathatjuk ezért.
A magyarok, mint függetlenségre vágyó, ám kedves, vidám emberek jelennek meg a filmben, akárcsak a Sissi sorozat második részében, ahol ugyanazok a sztereotípiák tűnnek fel, a különbség annyi, hogy a 19. század második felében, míg Hartung filmjében a két háború között. Kortalan boldogság, puszta, és nem kirívó szegénység (a nyomor ábrázolását nem bírta el a Heimatfilm műfaja): ezek a fő motívumok mindkét alkotásban. S persze, valljuk meg, amikor e filmek átszivárogtak a vasfüggöny innenső oldalán, jó volt az ottani magyarság-képpel azonosulni, a leegyszerűsítő ábrázolást pedig a magyar kultúrát mélységében nem ismerő német társadalomra lehetett fogni. Így a német közönség hamis magyarságképe (vidám nép, úri nemzet), önbírálata (mi túl individualisták vagyunk, a magyarok meg, lám, együtt táncolnak stb.) és a magyarok előítélete a térség népeiben egzotikus kelléket látó Nyugat iránt (fejlettebbek, de irigylik a boldogságot, plusz nem is tudnak semmit a valóságról) kölcsönösen erősít(h)ették egymást, egy furcsa értelmezési hálót alkotva, amelyben mindkét fél igényei kielégültek: a nyugati önkritika megkapta a maga levezetési csatornáját, úgy, hogy igazában nem kellett áldozatot hoznia, a magyarok megkapták, hogy mennyire édesek-bájosak, Andrássy gróftól a vándorcigányokig.
Az 1950-es évekbeli német Heimatfilmben szereplő magyarság-kép egyszerűen elavult az idő előrehaladásával. A Heimatfilm lecsengett, a nézőközönség elfordult új, a valóságot kritikusabban ábrázoló műfajok felé, több generáció felnőtt, és ráadásul a német társadalomban a tájékozódó középosztály széles. Ma már a nyugatnémeteket nem érdekelné egy magyar témájú Heimatfilm, mint a műfaj virágkorában, az 1950-es években, amikor még sokaknak, mint Hartungnak, volt utazási élménye a háború előttről, amikor élénk volt a turistaforgalom stb. A Heimatfilm nosztalgiafaktorával nem lehet soft power-t építeni. Mindennek ellenére a Gyakran gondolok Piroskára szép emléke egy kornak. De az 1920-as évekbeli társadalom, amelyet ábrázolt, elmúlt, és ha nem a film meséjét, hanem a mögöttes társadalmi szerkezetet meg a (filmben egyáltalán nem megjelenő) hierarchikus hatalmi viszonyokat nézzük, jobb is, hogy elmúlt.
Paár Ádám
