Ne higgyük, hogy a multikulturális társadalom kritikája csupán napjainkban kerül jelentősen felszínre, hiszen a probléma már évtizedes viszonylatban is a politikai közbeszéd részét képezi. Azonban a bírálatokat már nem csupán a radikális csoportosulások fogalmazzák meg, hanem a politikai mainstream képviselőinek is szembesülniük kell az akut problémával. A konkrét és a lappangó konfliktusokat viszont a filmnyelvezetével fel lehet oldani, vagyis több értelmezési keretben be lehet mutatni azokat a szorongásokat, amelyek a mindennapi életből, vagy csupán az előítéletekből fakadóan fogalmazódnak meg.
A „multikulturális társadalom létrehozására irányuló kísérletek kudarcot vallottak” – mondta ezt még 2010-ben Angela Merkel német kancellár, aki nem kifejezetten a radikális szólamairól lett ismert. Lehet-e ilyet egyáltalán mondani? Ne felejtsük el, hogy ez a kijelentés arra az időre tehető, amikor a híreket fogyasztók látóterébe egyre több olyan téma került, amelyekben a fejlett országok konfliktusait mutatták be egy adott kisebbséggel szemben. Emlékezetes, ekkortájt etnikainak titulált konfliktusok törtek ki Franciaországban és az Egyesült Királyságban, Olaszországban felszámolásra került több cigánytelep, illetve Kanadából több cigány családot is kiutasítottak. Ezek az események egymásra torlódtak, ezáltal a kisebbség és többség konfliktusait már nem lehetett csupán kommunikációval elfedni.
A többségi társadalom kohéziójának gyengülése miatt az átlag európai állampolgár már saját értékeit, biztonságát is veszélyben érezhette a frissen érkezettektől, de akár a sokadik generációs bevándorlók utódjaitól is. A több évtizede multikulturális hagyományokkal rendelkező országokban mára a pozitív hozadékok mellett, mint a munkaerőhiány pótlása már nem kompenzálja azokat a konfliktusokat, amelyek például a párhuzamos társadalmak kialakulásában mutatkoznak meg.
Egyik előző írásban a diktátorok ábrázolásában már szó esett arról, hogy a ’70-es éveket követően az akciófilmek műfajában az ellenpólust gyakorta idegen földrészek gonosztevőiként ábrázolták. Itt nem csak a bőrszínre lehet gondolni, hanem az európai kultúrától eltérő, ezért az angolszász és a fehér európai nézők számára azonosulhatatlan, negatív karakterábrázolás gyakorta előfordult már a klasszikus James Bond kémfilmektől kezdve a ’90-es évek akciófilmekig bezárólag.
2010 után az akciófilmek hőskorának emléket állítva Sylvester Stallone egy olyan történet elmesélésébe kezdett, amelyben a jófiúk társasága a Feláldozhatók (Expendables) trilógiában többször is egy az angolszász kultúrától eltérő ellenpólussal harcol. Úgy, mint az első részben Garza generális esetében, aki egy fiktív latin-amerikai katonai vezetőként az egykori amerikai hírszerzővel – ez a kollaboráns vonal majd még fellelhető lesz máshol is – üzletel és tartják közösen rettegésben az adott ország lakóit. A második részben a „feláldozhatók” csapata Albániában kerül összetűzésbe egy fegyverkereskedő szervezettel, amelynek vezetője Jean Vilain, aki természetes hidegvérű gyilkos, sőt neve által valószínűsíthető, hogy francia nyelvterületről származik, így az eltérő kultúrkört ezzel ki is pipálták az alkotók. Ez idáig tiszta sor. Azonban az akciófilm zsáner kiegészült a sokszínű jófiúk pólussal, amelynek kohéziós ereje a közös erkölcsi normában van. Így nem a többségi társadalmat képviselő angolszász akciósztároknak kell már felvenniük a harcot a harmadik világbéli rosszfiúkkal, hanem ezt a feladatot az amerikai álom maszkulin ideáljai teszik meg, akiknek közös az erkölcsi tartásuk és a gyengék iránti szolidaritásuk. Innentől kezdve pedig nem fontos, hogy fekete, ázsiai, vagy latin származású hősökről van szó, ha megvan az a közös cél, amiért harcolhatnak.
Az akciófilmek műfajánál maradva bosszútörténetek mai napig reneszánszukat élik, ahol a magányos hős szolgáltat igazságot. Ennek ékes példái a szintén trilógiára nőtt Elrabolva (Taken) című filmek, amelyeknek többek között Luc Besson írta meg forgatókönyvüket. A trilógia az első részében az angolszász volt ügynök Franciaországban, majd a második részben Törökországban veszi fel a harcot a balkán rosszfiúi ellen. A gyerekrablásos történetben a volt ügynök az, aki egyedül képes megmenteni a lányát egy olyan szituációban, amely a valóságtól nem feltétlenül elrugaszkodott. Az akciófilm műfaját egy átérezhető, szorongató atmoszférába helyezték az alkotók, ahol hangsúlyossá váltak a kulturális különbségek, az utcai és nemzetközi bűnözés aspektusai, illetve ismételten előkerült a kollaboráns karaktere is. Ennek jelzésértéke van, mivel az Európában játszódó történetben – az egyébként is érzékeny bevándorlási témát felhasználva – a pozitív és az áldozati szerepeket csak a fehér karakterekkel ábrázolják. Azonban a történetben feltűnő Jean-Calude felügyelő szerepében (aki az albán bűnözőkkel együttműködik) a jelzik az alkotók, hogy a bűnözés nem faji, hanem erkölcsi kérdés.
A francia filmekben, mint ahogy a legtöbb nagyobb európai országok filmkészítésében, a kisebbségek ábrázolásának mellőzése egy jelentős kérdésnek a fel nem vállalását jelentené, de ilyen attitűd szemlátomást nem érzékelhető. Mathieu Kassovitz kultikus 1995-ös filmje a Gyűlölet (La Haine) egy olyan világot idézett meg, amelynek lakóit egy évtizeddel később a valóságban, az akkor még csak belügyminiszterként, egy bizonyos Nicolas Sarközy söpredéknek és csőcseléknek titulált. Emlékezetes, hogy Párizs külvárosi negyedeiben több száz autót gyújtottak fel akkoriban, és évekig több hasonló atrocitás történt meg a francia fővárosban. Ezeket a jelenségeket a francia jobboldali kommunikáció sokszor leegyszerűsítette egyfajta etnikai lázongásoknak, azonban ezekben a szegénynegyedekben az Európán kívüli bevándorlók leszármazottjain túl a szegényebb sorsban élő portugál, illetve francia fiatalok is éltek, akik szintén részt vettek a gyújtogatásokban.
Kassovitz már akkor érzékelve a problémát a ’90-es évek közepén egy olyan heterogén, társadalmilag lecsúszott közösséget kívánt bemutatni, akiknek tagjai semmiféle perspektívával, kitörési lehetőséggel nem rendelkeztek, csupán az önazonosságukat tudták a rendszerrel szemben megfogalmazni. Zsidó (Vincent Cassel), fekete (Said Taghmaoui), és arab (Abdel Ahmed Ghili) fiatalokról van itt szó – a filmben játszó színészek a saját nevüket használták –, akik a sorközösségük által nem voltak képesek kitörni a kilátástalanságból, csupán mélyebbre zuhantak a külváros elzárt világába.
A gettó világából való kitörési kísérletekről számos amerikai film készült már, azonban az elmúlt években Omar Sy francia színész főszereplésével több remekül sikerült film is feldolgozta ezt a témát. A fekete bőrű színész 2011-ben jutott el először széles közönség elé, amikor is bemutatták a nagysikerű Életrevalók (Intouchables) című filmet, amelyben semmiféle tabut, politikai korrektséget nem tartottak tiszteletbe. Mégis két különböző társadalmi státuszban élő ember együttműködését, később pedig szoros emberi kapcsolatát is képesek voltak bemutatni a filmkészítői. Ebben a filmben pont azáltal, hogy az alkotók nem kerülték a faji és kulturális különbségekből adódó nézetkülönbségeket sem, számtalan humoros szituációt, de nem mellékesen mély emberi érzelmeket is képesek voltak megjeleníteni. A bevándorlói lét viszontagságait érzékletesen mutatja be a Samba című film is, ismételten Omar Sy főszereplésével, a filmben pedig a különböző társadalmi hátterű embereket a romantika eszközeivel hozza egymáshoz közelebb.
Napjainkban Angela Merkelnek (is) kell kezelnie azt a válságot, amely nemcsak Németországot, hanem az egész európai közösséget érinti. Azt a közösséget, amelynek belső kohézióját megerősítve kellene megoldást találnia a menekültválságra, egyben feladata lenne, hogy megvédje Európa identitását és segítséget nyújtson az arra rászorulóknak. Napjainkban (is) az ellentéteket könnyű kiélezni különböző társadalmi csoportok között, főleg úgy ha a más kultúráját felruházzák negatív attribútumokkal. Mindazonáltal a társadalmi párhuzamosságok egy adott közösségen belül ellentéteket, sőt veszélyes konfliktusokat is eredményezhetnek, amelyeket ha tovább szítanak, illetve ha nem vesznek róluk tudomást, akkor már csak az antiutópisztikus forgatókönyvek maradhatnak lehetséges végkifejletként.
Szirmák Erik
