Nincs választási kampány múltértelmezés nélkül. A politikusok kedvenc játékszere a történelem. Választás idején minden párt megosztja a közönséggel a saját „meséjét” a múltról. Magyarországon sajátos viszonyulás van a történelmi személyiségek iránt. Gyakran panaszkodunk, hogy nincsenek demokratikus hagyományaink, de nem is teszünk semmit, hogy megismerjük azokat a politikusokat, akik a demokráciáért küzdöttek.

Mielőtt az olvasó elszörnyülködne s minimum leharapná a fejem („hogyan lehet ilyen kérdést feltenni”?), hadd próbáljam kicsit árnyalni a címben feltett kérdést.

A baloldal (és újabban az egész ellenzék) nehéz helyzetbe lavírozta magát azzal, hogy egyik fő állítása a mai Magyarországról, hogy diktatúra épül (esetleg már ki is épült), így az alkotmányos rendszer számos elemét (pl. az Alaptörvényt) el kell távolítani kormányváltás esetén a jogállam visszaállítása érdekében. Ugyanis a „jogállam visszaállításához” kétharmados többség szükségeltetne, azt pedig a legvérmesebb baloldaliak sem várják, hogy a Fidesz nélkül kétharmada lenne bármilyen formációnak április 9-étől. Kétharmad tehát nem lesz, az egyik fő ígéret mégis kétharmados döntések meghozatala.

Vannak visszatérő témák, amelyet minden választás során érdemes megírni. Az egyik ilyen a „Miért menjünk el szavazni?”. Azt hiheti az olvasó, hogy ez már lerágott csont. Mi újat lehetne mondani, amit még nem mondtak el a szakértők, s különben is, kinek kell egy újabb elemzői fejmosás? Ugyanakkor a választási részvétel az utóbbi években egyre csökken. Nem csak a tanácstalanok száma nő folyamatosan, hanem a politikából kiábrándultaké is. Nem állítom, hogy a hitüket vissza tudom adni, de vannak értelmes érvek amelyek amellett szólnak, hogy ahelyett, hogy pont április 8-án néznék meg, hogy derékig ér-e már a fű a telken, rászánjanak negyed órát az életükből és elmenjenek szavazni. Miért fontos tehát, hogy szavazzunk?

Ha a kampány-téma szóba kerül, leggyakrabban pártok, képviselőjelöltek és miniszterelnökök-jelöltek versenyére gondolunk. Nyilvánvaló, hogy ezek a szereplők láthatók a hétköznapi emberek többsége számára. Ám van egy olyan méltóság, akinek a megválasztása befolyásolja a világ sorsát, noha a választási ceremónia az összes létező vezető közül az ő esetében a legkevésbé nyilvános: a pápáé. A Szentatya is világpolitikai szereplő, aki a maga módján, enciklikáival képes hatni a világpolitikára.

Ennek a kampánynak – az ellenzék térfelén – van egy különös érdekessége. Az, hogy Karácsony Gergely mellett Gyurcsány Ferenc is miniszterelnök-jelölt. Jó, jó – ez utóbbi nincs egyértelműen kimondva, de a „Gyurcsánnyal megcsináljuk” plakátok mintha ezt jelentenék. Aztán az, hogy Vona Gábor is az. Meg Szél Bernadett. Mi több: Szigetvári Viktor is. Persze ha azt nézzük, hogy 400 regisztrált párt van,nem is rossz arány.

Az ellenzéki pártok érdekes módon élnek azzal a lehetőséggel, amit a közmédia nyújt nekik: az ötperces bemutatkozás során a pártok képviselői egymás után médiahacket kreálnak az eseményből, és programjuk ismertetése helyett vagy a közmédiát ostorozzák, vagy olyan ügyekről számolnak be, amikről a közmédia nem tudósított, vagy pedig kifejezetten viccet csinálnak az eseményből.