Nincs választási kampány múltértelmezés nélkül. A politikusok kedvenc játékszere a történelem. Választás idején minden párt megosztja a közönséggel a saját „meséjét” a múltról. Magyarországon sajátos viszonyulás van a történelmi személyiségek iránt. Gyakran panaszkodunk, hogy nincsenek demokratikus hagyományaink, de nem is teszünk semmit, hogy megismerjük azokat a politikusokat, akik a demokráciáért küzdöttek.
Panaszkodunk az autoriter rezsimekre és vezetőkre, de ha meg kell nevezni 20. századi magyar állami vezetőket, előbb jut eszünkbe Horthy Miklós, Kádár János vagy Rákosi Mátyás, esetleg Ferenc József neve, mint demokratikus(abb) ellenfeleiké. Nem mellesleg ők négyen együtt 78 évet töltöttek hatalomban a 20. században. Nem csoda, hogy bármelyikük neve előbb ugrik be az utca emberének, mint egy Rassay Károly vagy Peyer Károly neve, hiszen velük találkozunk a történelemkönyvekben. Mert a történelmet a győztesek írják, és a magyar demokraták többnyire mindig vesztesek voltak.
Megoldás csak az lehet, ha vállaljuk a múltat, hősökkel és antihősökkel, demokratákkal és antidemokratákkal együtt. Előítéletes gondolkodásra vall, ha valaki nem szeretne filmet látni Rákosi Mátyásról vagy Szálasi Ferencről, esetleg Szamuely Tiborról vagy Prónay Pálról. Tetszik vagy sem, ők is a magyar történelem részei. Olyan személyiségek, akiknek élete filmnyelven alkalmas lehet egy adott kor dilemmáinak és fő eszméinek ábrázolására. A múltat nem szabad elhazudni, csak hogy lelkiismeretünk megnyugodjon.
2004-ben készült el egy hindi nyelvű indiai film az indiai történelem egy vitatott alakjáról, a nácikkal kollaboráló Subhas Chandra Bose-ról. Bose nem tartotta elégségesnek a Nemzeti Kongresszus és Gandhi békés ellenállását a brit uralommal szemben. Kész volt Hitlerhez fordulni a közös ellenség, a Brit Birodalom ellen, Berlinbe utazott, a Führer kezét szorongatta, majd a japánok oldalán, német pénzen megszervezte az Indiai Nemzeti Hadsereget. Becsületére legyen mondva: nem volt fasiszta, elutasította a fajelméletet, valamennyi nép és vallás teljes egyenlőségét hirdette Indiában (ez el is hangzik a filmben). Olyan élethelyzetben volt, hogy választania kellett aközött, hogy indiai férfiak angol vagy japán egyenruhában haljanak meg. Ez egy olyan döntési helyzet, amelyben jó opció nincs, mert nem lehetséges. Van ilyen helyzet a politikában és a politikus életében. A kisállamok és kisállami politikusok döntési lehetősége általában ennyi a nagyhatalmak szorításában.
Fontos ez a film, hiszen bemutatja a Nyugatnak, hogy nem a Gandhi-féle út volt az egyetlen a korban, az indiai közönséget pedig szembesíti a függetlenségi harc többszólamúságával. A film tabudöntő, mert Indiában Gandhi kivételével nem szokás az indiai függetlenségi harc többi politikusával foglalkozni. Szerencsés, hogy egy nem egy nyugati, hanem egy indiai rendező, Shyam Benegal vitte filmre Bose történetét. Így nem érheti a filmet a torzítás vádja.
Milyen jó lenne, ha minden nép maga számolna el saját tragédiáival, és nem várná meg a külföldi filmrendezőket, sem a négyévenkénti kampányokat, amikor hirtelen a történelem és emlékezetpolitika fontos lesz!
Paár Ádám
