Az ellenzéki pártok érdekes módon élnek azzal a lehetőséggel, amit a közmédia nyújt nekik: az ötperces bemutatkozás során a pártok képviselői egymás után médiahacket kreálnak az eseményből, és programjuk ismertetése helyett vagy a közmédiát ostorozzák, vagy olyan ügyekről számolnak be, amikről a közmédia nem tudósított, vagy pedig kifejezetten viccet csinálnak az eseményből.
Ezt a lépést alapvetően kétféleképpen értelmezhetjük: egyrészt lehet azt mondani, hogy amikor egy politikus kivételesen lehetőséget kap víziójának ismertetésére az összefogás-mantra helyett, akkor komolyan kellene vennie; másrészt lehet azt is állítani, hogy a köztévére nem érdemes komoly médiumként tekinteni, ezért az általuk felkínált ritka lehetőségeket nem kell úgy elfogadni, mint koldus az alamizsnát.
A köztévé programbemutató sorozata egy ilyen dilemma elé állította az ellenzéki pártokat, és úgy tűnik, egyhangúan úgy döntöttek, hogy ilyen körülmények között nem érdemes programról beszélni. A Kétfarkú Kutyapárt esetében ez egyszerű döntés volt: bár a párt vezetői gyakran beszélnek komoly ügyekről, pl. a korrupcióról, és ítélik el a kormány ténykedését, ha mindig így nyilatkoznak meg, nem tudják megmutatni, miért is lenne érdemes velük foglalkozni, hiszen akkor csak egy átlagosnál gyakrabban humorizáló, átlagos ellenzéki párt lesznek, komoly politikusok nélkül. Azon szavazók, akik az egész politikai garnitúrát, politikai témákat és politikusi beszédmódot egyaránt elítélik és sutba dobnák, bizonyára értékelik, ha mindezt kifigurázza egy csirkejelmezben kotkodácsoló ember. Egy viccpárttól tehát elvárható egy médiahack, idáig nincs is semmi meglepetés.
A valódi dilemma a többi ellenzéki párt számára volt adott, de végső soron Mátyás király meséibe illő módon oldották meg a feladatot: el is mondták a programjukat meg nem is. Természetesen első ránézésre úgy tűnhet, hogy a programjukról mélyen hallgattak, és csak a médiumot kritizálták, amelyben éppen szerepeltek, de ezzel a kritikával éppen egyik fő programpontjukat húzták alá: Magyarországon korlátozott a sajtószabadság, a közmédia a kormány érdekeit szolgálja ki, ezért van szükség kormány-, sőt, rendszerváltásra, a demokrácia visszaállítására. Bár ezt nem mondták így ki, ha egyszerűen a programjukat mutatták volna be, hiteltelenné tették volna azon üzeneteiket, miszerint a jelenlegi médiahelyzetben nincs lehetőségük képviselni az álláspontjukat. Egy médiahackkel viszont éppen ezt a kulcsállítást tudták alátámasztani. Azzal, hogy a Jobbik ezt a lépést meghúzta, ráadásul a többi pártot kényszerhelyzetbe hozta: amennyiben őket követők komolyan vették volna a megszólalási lehetőséget, „az Orbán-rendszert támogató pártnak”, vagy éppen kamupártnak tűntek volna.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a közmédia nézői nem tartoznak az ellenzéki pártok fő célcsoportjához. Egy hétköznapi, programpontokat listázó beszélgetést feltehetően csak az MTV szokásos nézői láttak volna, és valószínűtlen, hogy éppen őket akarnák meggyőzni. A politikai kampányokkal kapcsolatos egyik fő tévhit, miszerint a kampányok arra irányulnak, hogy bizonytalan szavazókat győzzenek meg, vagy a másik oldal szavazói közül csábítsanak át magukhoz választópolgárokat. Valójában nagyon kevesen hozzák, vagy változtatják meg ezekben a napokban a döntésüket, és akik mégis így tesznek, általában nem komoly hírfogyasztók, tehát ritkán találkoznak politikai műsorokkal.
A kampány valódi célja a mozgósítás: az, hogy a pártok a saját szavazóikat elvigyék az urnákhoz.
Ennek megfelelően a kampányoló politikus elsősorban saját szavazóihoz beszél, és erre ebben a helyzetben leginkább úgy volt mód, ha hackként fogják fel ezt a lehetőséget. Így ezeket a felvételeket felkapta az online sajtó, amit az ellenzéki szavazótábor komoly része olvas, így eljutott hozzájuk a pártok üzenete; ez nem történt volna meg, ha egyszerűen elhangzanak az MTV-n bizonyos programpontok. Az ellenzéki pártok tehát racionálisan cselekednek, amikor széttrollkodják a közmédia által felkínált lehetőséget, de magatartásuk egyben aggasztó is: amikor végre-valahára lehetőséget kapnak arra, hogy viszonylag zavartalanul felfessenek egy víziót, nem teszik meg, hanem a biztonságos, megszokott üzenetet ismétlik, viszonylag szokatlan formában. Ez a lehetőség remélhetőleg ráébreszti őket arra, hogy ha a közmédiában nem is, de máshol érdemes lenne az összefogás helyett víziókról beszélni.
Rajnai Gergely