Március 8-án blogot bocsátottunk útjára, amely azt a címet kapta, hogy „Víz(ió)választó". Ha a zárójelen kívüli tagokat nézzük, azt hiszem, nem kell sok magyarázat: ember nincs a mai Magyarországon, aki ne vízválasztónak tekintené április 8-át. De minket nem csak ez érdekelt, hanem a zárójeles résszel együtt is, az tehát, hogy léteznek-e még a politikában víziók.

Húsvét napjaiban a politikusok módosítják a kampányszólamokat: ilyenkor némileg háttérbe szorul a negatív üzenetek, de úgy általában kevesebb „kemény” politikai üzenettel találkozunk, a programpontok egy pár napig akkor sem fontosak, ha már csak néhány nap van hátra a választásokig. A kampány persze nem áll le, minden politikus igyekszik családi idillről, ünnepi hangulatról, és leginkább sonkáról vagy sonkafőzésről részletesen beszámolni.

A 2018-as választási kampány utolsó hetéhez értünk. Bizonyára sokan vannak, akik már várják, hogy véget érjen. Pedig épp ellenkezőleg, most fognak leginkább rákapcsolni a pártok, hogy biztosan mindenki elmenjen szavazni. Ugyanakkor a visszalépési láz és a kormányzati mozgósítás mellett, érdemes kicsit lassan túl is tekinteni a választásokon.

Nincs választási kampány múltértelmezés nélkül. A politikusok kedvenc játékszere a történelem. Választás idején minden párt megosztja a közönséggel a saját „meséjét” a múltról. Magyarországon sajátos viszonyulás van a történelmi személyiségek iránt. Gyakran panaszkodunk, hogy nincsenek demokratikus hagyományaink, de nem is teszünk semmit, hogy megismerjük azokat a politikusokat, akik a demokráciáért küzdöttek.

Mielőtt az olvasó elszörnyülködne s minimum leharapná a fejem („hogyan lehet ilyen kérdést feltenni”?), hadd próbáljam kicsit árnyalni a címben feltett kérdést.

A baloldal (és újabban az egész ellenzék) nehéz helyzetbe lavírozta magát azzal, hogy egyik fő állítása a mai Magyarországról, hogy diktatúra épül (esetleg már ki is épült), így az alkotmányos rendszer számos elemét (pl. az Alaptörvényt) el kell távolítani kormányváltás esetén a jogállam visszaállítása érdekében. Ugyanis a „jogállam visszaállításához” kétharmados többség szükségeltetne, azt pedig a legvérmesebb baloldaliak sem várják, hogy a Fidesz nélkül kétharmada lenne bármilyen formációnak április 9-étől. Kétharmad tehát nem lesz, az egyik fő ígéret mégis kétharmados döntések meghozatala.

Vannak visszatérő témák, amelyet minden választás során érdemes megírni. Az egyik ilyen a „Miért menjünk el szavazni?”. Azt hiheti az olvasó, hogy ez már lerágott csont. Mi újat lehetne mondani, amit még nem mondtak el a szakértők, s különben is, kinek kell egy újabb elemzői fejmosás? Ugyanakkor a választási részvétel az utóbbi években egyre csökken. Nem csak a tanácstalanok száma nő folyamatosan, hanem a politikából kiábrándultaké is. Nem állítom, hogy a hitüket vissza tudom adni, de vannak értelmes érvek amelyek amellett szólnak, hogy ahelyett, hogy pont április 8-án néznék meg, hogy derékig ér-e már a fű a telken, rászánjanak negyed órát az életükből és elmenjenek szavazni. Miért fontos tehát, hogy szavazzunk?