Ahogyan korábbi blogbejegyzésemben szó volt róla, a vírusjárvány miatt foganatosított egészségbiztonsági óvintézkedések látványosan rámutattak a generációs konfliktusra, amelynek kialakulását egyebek között annak idején Hankiss Elemér szociológus prognosztizálta – más „biopolitikai” törésvonalakkal együtt.

Vajon milyen hasonlóságok vannak 1862 Magyarországa és a mai Magyarország között? Szerezzük be és lapozzuk fel a néhai költő, Vajda János 25 évesen írott könyvét. Forrófejű? Döntsük el.

A vírus elleni védekezés nagy változásokat hozott az életünkbe. Jelentősen lecsökkent a kapcsolatunk a külvilággal, kevés emberrel találkozunk személyesen, kevesebb információt kapunk azoktól, akik nem a családtagjaink, vagy a szűk baráti körünk tagjai.

Az utóbbi napokban lassan mindent és mindennek ellenkezőjét is hallhattuk a válság utáni átalakulások kapcsán. Egyesek biztosan tudni vélik, hogy vége a globalizációnak, a Nyugatnak, a kapitalizmusnak, az egész környezetromboló magatartásunknak, míg megint mások a nemzetállami logikát, illetve a nacionalizmust temetik, és egy új minden eddiginél egységesebb fellépésre képes világot vizionálnak.

A koronavírus – egyebek mellett – felszínre hozta a generációk közötti ellentéteket is. Mint hallani lehetett, sok helyen az idős emberek úgy érzik, hogy a járványügyi rendelkezések (idősek otthon maradásának ösztönzése) kapcsán a világ megint az időseket bántja, hibáztatja.

A tény nem egyszerű fogalom. Látszólag minden dolognak van egy objektív megjelenése. De valójában mégse. Milyen hosszú az út az árdrágító kuláktól a mai politikáig?

Manapság minden a koronavírusról szól. A politikusok talán csak választások éjszakáin kapnak annyi figyelmet, mint ezekben a hetekben minden egyes nap, ha tartanak egy sajtótájékoztatót, vagy akár csak egy élő bejelentkezést a Facebookon.