A vírus elleni védekezés nagy változásokat hozott az életünkbe. Jelentősen lecsökkent a kapcsolatunk a külvilággal, kevés emberrel találkozunk személyesen, kevesebb információt kapunk azoktól, akik nem a családtagjaink, vagy a szűk baráti körünk tagjai.
Az élet minden területét befolyásolja ez a változás, ezek közül az egyik a politikai információk áramlása – de ebben az esetben a karanténhelyzet egy olyan trendet erősíthet, ami már évtizedek óta megfigyelhető volt.
A korai modern demokráciákban (a XVIII. századtól kezdődően) a választók a legtöbb politikai információt személyesen szerezték be. Saját életük tapasztalatait csatornázták be a döntéshozatalba, valamint a körükben lévő politikailag tájékozott vagy tájékozottnak vélt emberek (véleményvezérek) által biztosított gondolatmankókra támaszkodtak. Emellett szerepet játszott a személyes találkozás és kapcsolat a jelöltekkel, terveiknek és karizmájuknak megismerése is.
Már a kezdeteknél is kiegészítette az információk személyes beszerzését a média. Ebben az időszakban az újságok csak másodlagos szerepet töltöttek be; az itt megszerzett tudás nem írta felül a személyes tapasztalatot. A technológiai fejlődéssel azonban a politika valósága folyamatosan a médiába helyeződött át (ezt a folyamatot nevezi a politikatudomány mediatizációnak). Az országos napilapok, a rádió, a televízió, majd az internet elterjedése azt eredményezte, hogy a személyes ismeretségi körben lévő véleményvezérek szerepét fokozatosan átvette (de sosem tüntette el) a média. Az elmúlt két-három évtizedben pedig a politikai hírek egyre sokszínűbb palettája (egyre több különböző tévécsatorna és internetes híroldal, blog) pedig azt is egyre könnyebbé tette, hogy a választók saját ízlésüknek megfelelő buborékot alakítsanak ki, és ebben a buborékban konstruálják meg a valóságukat, háttérbe szorítva saját tapasztalataikat.
Ezt a folyamatot erősíti meg most a vírus elleni védekezés. Az ismerős véleményvezérekkel nem lehet találkozni, az állampolgárok nem látják nap, mint nap a különböző helyzetben lévő embereket (az utcán, a munkahelyen stb.). Két információforrás maradt: a választó saját aktuális helyzete, valamint a média. Ebből a két forrásból kell megalkotnia mindenkinek a saját politikai valóságát.
A tradicionális szavazói modellek szerint a polgárok a „saját pénztárcájuk” alapján szavaznak, tehát akkor is, ha ez a két információforrás marad meg, a saját helyzet lesz a domináns az ítéletalkotáskor. Akkor érzékel az egyén válságot, ha a saját anyagi helyzete rosszra fordul, és akkor nyugodt, ha a saját (gazdasági) helyzete stabilnak tűnik, ezt pedig csak kiegészítik a hírek. Ezt a modellt, azonban a politikatudományi kutatások egy jelentős része megcáfolta: már az 1970-es években megállapították, hogy míg a gazdaság országos szintjéről – jellemzően a médiából és az ismeretségi körből begyűjtött információk alapján – kialakított percepció erősen befolyásolta az amerikai választók döntéseit, addig a személyes élethelyzet nem (vagy nem észrevehetően) hat a szavazatokra. Ezt azóta megerősítette az ezzel foglalkozó tanulmányok nagy része, ahogy az is, hogy az elmúlt években jellemzően az amerikai választók elsősorban nem a saját helyzetük alakulása, de még csak nem is az „objektív” mérőszámok alapján ítélik meg a gazdaság helyzetét és kilátásait, hanem pártállás szerint: a hivatalban lévő elnök pártjának támogatói sokkal pozitívabban gondolkoznak a gazdasági kilátásokról, mint a többi polgár. Ez mutatja, hogy a kialakult médiabuborékok alapvetően meghatározzák a politikai információk terjedését, a személyes tapasztalatok jelentősége minimális.
Amíg otthonainkba vagyunk zárva, ez a folyamat feltehetően csak felerősödik, különösen azért, mert a hírek túlnyomó többsége a vírussal kapcsolatos. Így a percepciónk szerint folyamatosan válság van, függetlenül attól, hogy a saját helyzetünk stabilnak mondható-e.
Elméletben elképzelhető, hogy a külvilággal való kapcsolat visszaszorulása azt eredményezi, hogy a választók sokkal inkább az egyéni helyzetüket próbálják megítélni, és visszatérünk a legkorábbi demokráciák helyzetébe, amikor mindenki a „saját pénztárcája” alapján hozta meg döntéseit – de az elmúlt évtizedek tendenciája szerint erre kicsi az esély. Sokkal valószínűbb, hogy a politikai valóságunkat minden korábbinál erősebben a média fogja kialakítani, és ezzel teljesen virtuálissá válik. A saját helyzetünk, a környezetünk helyzete, a személyes találkozások a politikusokkal és véleményvezérekkel pedig egyre kisebb jelentőséggel bírnak majd a politikai véleményünk kialakításában.
Rajnai Gergely
