Ahogyan korábbi blogbejegyzésemben szó volt róla, a vírusjárvány miatt foganatosított egészségbiztonsági óvintézkedések látványosan rámutattak a generációs konfliktusra, amelynek kialakulását egyebek között annak idején Hankiss Elemér szociológus prognosztizálta – más „biopolitikai” törésvonalakkal együtt.

Előző bejegyzésemben egy kosztümös dráma segítségével, a 121 évesen életútját elmesélő Jack Crabb történetével idéztem föl, milyen elérő élmények lehetnek a „nagy időket” megélt idősek és a fiatalok világlátása között. Ma három filmről írok, amelyekben az a közös, hogy főszereplőik egytől egyig idős hölgyek, akiknél a testi gyengeség éles ellentétben áll a szellemi frissességgel, továbbá a helyzetükből fakadó magányosság az érzelmi életük mélységével.

Klasszikus dráma a Miss Daisy sofőrje (1989), amelyben két nagyon különböző helyzetű ember – egy előkelő déli fehér zsidó hölgy és egy afroamerikai munkásosztálybeli sofőr – köt barátságot, mindezt az 1940-50-es években, amikor a szegregáció a déli államokban még mindennapos volt. Daisy Werthan, a nyugdíjas tanárnő jóindulatú, ám makacs és impulzív személyiség, ezért rosszul tűri, amikor fia megtiltja számára az autóvezetést (a sokadik autó összetörése után). Az idős, ám Daisy-nél fiatalabb Hoke az ambiciózus üzletember kérésére vállalja, hogy fuvarozza annak édesanyját. Daisy-nek nem tetszik az ötlet, és eleinte ellenszenvvel viseltetik az alkalmi sofőr iránt. Hoke szolgálatkész, nyitott és barátságos természetének hatására lassanként föloldódik a jég. A többórás autózások alkalmat adnak, hogy jobban megismerjék egymást. Döbbenetes, hogy Hoke hetvenéves, de még soha nem lépte át az állama, Georgia határát. Büszkén mondja Daisy-nek, hogy a lánya egy hálókocsi-kalauzhoz ment feleségül, és állandóan úton vannak.

Daisy évtizedes autózásai alatt a Dél arculata változik, és az idős asszony nehezen tudja értelmezni a maga számára a változásokat. Ahogyan környezetében sokaknak, Daisy-nek is vannak előítéletei az afroamerikaiak iránt, de ez nem aktív cselekedetben, inkább gyanakvásban és némi rideg távolságtartásban nyilvánul meg. Ám a film végén – Martin Luther King tiszteletes beszédét hallgatva – rá kell jönnie, hogy nem csak erőszakkal lehet teret engedni az ellenségességnek. Ahogyan King hangja mondja a filmben: „Délen is sok millió jószándékú fehér ember él, aki még nem hallatta szavát, nem nyilvánította ki akaratát, és bátor cselekedeteikre még várni kell…A történelem azt mutatja majd, hogy eme átmeneti kor legnagyobb tragédiáját nem a rossz emberek sértő szavai és erőszakos cselekedetei jelentették, hanem a jó emberek hallgatása és közönye.” Megszívlelendő szavak, és persze nem csak az Egyesült Államokban. Daisy számára szörnyű a fölismerés, hogy bár hite szerint nem volt rossz ember, mégsem volt elég bátor, és Hoke-kal sem bánt mindig úgy, ahogyan illett volna. Másrészt kénytelen szembenézni azzal, hogy a gyűlölet nem egyedül az afroamerikaiakat sújtja. Ha kisebb mértékben, de a zsidókat is. Megdöbben, amikor a zsinagógát bombatámadás éri. A tapasztaltabb Hoke számára azonban mindez nem meglepő: ő tudja, hogy a Miss Daisy-t körülvevő biztonságos társadalmi környezet milyen csalóka és sérülékeny.

A másik film a Viktória királynő és Abdul (2017). Az India császárnője címet is viselő idős Viktória királynő és indiai muszlim szolgájának kapcsolata párhuzamba állítható Miss Daisy és Hoke barátságával. Még a külvilág viszonyulása is majdnem hasonló, hiszen ahogyan abban a filmben, itt is értetlenkedve, sőt ellenszenvvel figyelik a két eltérő életkorú, társadalmi helyzetű és bőrszínű ember között szövődő őszinte érzelmeket. Abdul, azaz Mohammed Abdul Karim valóban élt, és 1886-ban került egy küldöttséggel Londonba. Viktória átesett egy mély depresszión férje, Albert herceg halála után. Előbb egy skót inasa, John Brown helyettesítette férjét a királynő szívében, majd Brown eltávolítása után (amelyre utalnak a filmben), mindinkább a fiatal indiai szolgában találta meg az igaz társat. Hogy ez a viszony milyen mélységű volt, abban eltérnek a vélemények. Valószínűleg nem ment túl Viktória részéről az anyáskodó szereteten. Az a mód, ahogyan az idős királynő a jóval fiatalabb, rangban alatta álló, más vallású és bőrszínű – tehát négyszeresen is botrányt okozó – szolgán csüngött, kiváltotta az udvari környezet elégedetlenségét. Viktória fia, VIII. Edward elégette édesanyja minden olyan feljegyzését, amely Abdulhoz fűződött. Szerencsére nem sikerült minden iratot elégetni, így a kapcsolat mégis napvilágra került.

Viktória, ahogyan panaszolja a filmben, végtelenül magányosnak érzi magát a hatalom csúcsán. Mindenki meghalt, akit szeretett. Abdul megpróbálja biztatni a királynőt, hogy a szolgálat az, ami értelmet ad az életének. A film érzékelteti, hogy csak ez a távolból jött szolga az, aki képes megérteni Viktóriát, ami azért lehetséges, mert kívül – és ezáltal felül – áll az udvari érdekek szövevényén. Viktória méltányolja a ragaszkodást, és Abdul az egyetlen ember a környezetében, akinek őszintén föltárja a lelkét, és akinek a közelében mer gyengének mutatkozni.

A harmadik alkotás a Szerelemre kattintva (2019). A cím alapján valami jópofa tinivígjátékra asszociálhatunk. De nem, ennél komolyabb, s igen aktuális a téma! Közhely, hogy a virtuális tér korábban soha nem látott mértékben ad lehetőséget a kreált identitások sokféleségének megélésére. Egy kétgyermekes egyetemi professzornő, Claire Millaud létrehoz egy Facebook-profilt, fölrakja egy fiatal lány képét, és a 24 éves Clara profiljával ismerkedést kezdeményez egy sokkal fiatalabb fotóművésszel. Mint érzékelhető, az emberi drámán túl a film fölhívja a figyelmet az álprofilokkal kapcsolatos morális problémákra. Ráadásul itt odáig jut az eset, hogy a végén Claire már maga sem tudja, mikor saját maga, és mikor cselekszik Claraként. Olyan súlyossá válik a helyzet, annyira összezavarodik, hogy pszichiáterhez kerül. Mint kiderül, egy személyes és generációs konfliktus húzódik meg a háttérben: Claire férje lelépett a fiatal, csábos unokahúgával, Clarával. Tudat alatt Claire tehát egyfajta revánsot akar venni. A film egyszerre szól a fiatalság / fiatalítás hóbortjáról, az önelfogadás reménytelenségéről, valamint a virtualitás veszélyeiről.

Paár Ádám