Vajon lehet nemzeti egységet teremteni bináris gondolkodással? Miért gyenge a kohézió Magyarországon, ha a nemzeti öntudat amúgy erős? Lakatos Júlia blogbejegyzése.
A napokban megjelent a Szájer József nevével fémjelzett Szabad Európa Intézet szuverenitás indexét bemutató kiadványa, amely érdekes adalék a kormányzás logikájának megértéséhez. A tanulmány ugyanis a szuverenitást kormányzási alapelvnek tekinti, nem pusztán jogi vagy politikai keretrendszernek. Kiterjesztett módon alkalmazza, a nemzeti identitást biztosító eszközként, a nyelv, a hagyományok, a kultúra megőrzésére, ami “…összetartja, és megerősíti a nemzeti közösséget”. Ugyan e helyütt nem fejtik ki, de a szerzők a szuverenitás fogalmát lényegében a társadalmi kohézió fenntartásának eszközeként értelmezik. Kicsit később a szövegben már előkerül a kohézió fogalma a külföldi “bevándorló országokkal” való összehasonlítás kapcsán. Mint fogalmaznak: “A magyar társadalom kohéziója nem politikai kényszertermék, hanem organikus rend: egységes nemzet, amelynek tagjai közös sorsban, közös értékrendben osztoznak.” Az ellenpólusként tekintett országokban véleményük szerint a szuverenitás nem a nép egységes akaratából, hanem egymással versengő csoportok kompromisszumaiból születik, ezért gyengébb, mint korábban volt, vagy, mint amilyen lehetne. Ezzel szemben, a magyar modell a történelemben gyökerezik, a már említett közös nyelvre, kultúrára, nemzeti öntudatra épülve.
Miközben a társadalmi kohézió aspektusának vizsgálata rendkívül fontos, aközben ez az összehasonlítás mégsem pontos. Mi több, rámutat a kormányzati narratívának egy logikai bukfencére. Nemzeti egységet nem lehet pusztán bináris pólusképzéssel előállítani. A patriotizmus, a nemzeti hagyomány, a közös nyelv és kultúra ugyan valóban pozitív elemei a társadalmi kohézió megteremtésének, azonban a másoktól való eltérés, megkülönböztetés még nem teremt nemzeten belüli egységet. A Nemzeti Egység Rendszere (NER) nem fogadja be a nem kormánypárti logika mentén gondolkodó szavazókat, és az ellenzéki szavazók nem is akarnak annak részese lenni.
Ugyan Magyarországon valóban létezik erős nemzeti öntudat, a társadalmi kohézió azonban mégis gyenge lábakon áll, többek között épp azért, mert történelmileg nem volt egységes az ország nyelvében, kultúrájában, még ha a különböző nemzetiségi és kisebbségi csoportok közösen is küzdöttek a különböző kihívások ellen. Egy fragmentált ország együtt küzdött a szuverenitásáért, amikor kellett, amúgy meg éppolyan sokszínű volt, – ha nem is olyan kompromisszumkész – mint azok az országok, amelyeket szembeállít a tanulmány a magyar modellel. Amit kohézióként azonosít a tanulmány, az a kényszer szülte együttműködés a külső veszedelmek elhárítására. A nyugati országok társadalmi kohéziója nagyon másként jött létre, gyakran véres vallásháborúk, vagy polgárháborúk árán, belső konfliktusok megvívásával, hogy aztán kialakulhasson egy hosszú távon működőképes nemzeti konszenzus.
Kétségtelen, hogy a fent említett országok úgy gondolják már túl vannak ezeken a történelmi konfliktusokon, sőt sok tekintetben túl vannak a nemzetállamok korán is. Az is kétségtelen, hogy a társadalmi kohézió a nyugati demokráciákban is meggyengült az utóbbi években. Mindezt azonban nem lehet az egyre inkább globalizálódó világ számlájára írni. Ha pusztán a bevándorlás okozta identitásválság okozná a társadalmi kohézió csökkenését, akkor épp ezen országok rendelkeznének a legnagyobb tapasztalattal ahhoz, hogy megállítsák ezt a folyamatot. A nemzeti érdeken alapuló politizáláshoz való visszatérés még nem oldja meg ezt a problémát. A tanulmány helyesen ismeri fel, hogy
valami volt a nyugati demokráciákban, ami mára elveszett, azonban azt valami olyasmiben véli megtalálni Magyarországon, ami sohasem létezett. A társadalmi kohézió vizsgálata égető fontosságú, nem mindegy azonban, hogyan vizsgáljuk.
Lakatos Júlia
