Amikor a határon túli magyar közösségek, a Fidesz és az Orbán-kormányok viszonya kerül terítékre, e kapcsolatot sokan fenntartásoktól mentesnek és kritikátlannak képzelik el. Ám az elmúlt években több alkalommal is, főleg a napokban lezajlott romániai elnökválasztás során, megmutatkozott az orbáni politika pragmatizmusa. Ha céljai úgy kívánják, akkor képes beáldozni akár a határon túli magyar közösségek érzékenységét és igényeit a lehetséges előnyökért, ezzel pedig akár visszafordíthatatlan változásokat is elindíthat.
A 2010 utáni Orbán-kormányok regionális külpolitikai aktivitása kapcsán két jelentős narratíva alakult ki. Az egyik szerint Orbán Viktor egy karmester, aki azért keresi a szövetségeseket a nacionalista-populista közegben (Fico, Babiš, Kaczynski, Morawiecki, Le Pen, Meloni, stb.):
- hogy bizonyítsa nemzetközi hatását (saját választói felé is),
- olyan partnerekkel, akikkel ideológiailag hasonló húrokat penget (bevándorlásellenesség, EU-kritika, kereszténység és nemzetek Európájának védelme),
- miközben egymást kisegítik politikai és gazdasági területeken is.
Egy másik koncepció szerint az említett vezetők kormányra kerülve igyekeznek Orbán Viktor mintaadó kormányzását részben lemásolni, illetve próbálják átültetni annak egyes elemeit saját közegükben mint mintakövetők. Emellett az orbáni kommunikációs paneleket is rendre alkalmazzák. Ehhez pedig a Fideszes kormány szívesen asszisztál, ezt a folyamatot szokták orbanizációnak is nevezni.
Ebben a két képletben első ránézésre meghaladottnak tűnhet a határon túli magyar közösségek érdekeinek védelme és igényeinek támogatása. Hiszen, ha olyan jó nemzetközi kapcsolatban áll az orbáni-kormányzat szinte minden szomszédos állammal (kivéve Ukrajna), akkor a helyi magyar közösségek is élvezik ezen pozitív viszonyok gyümölcsét, virulnak és fejlődnek. A magyarellenesség pedig biztosan kiveszett a közbeszédből, mivel más országokon átívelő problémákkal kell megküzdeni egy nagy nemzetközi összefogás keretében. A helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Az orbáni külpolitika mindig is igyekezett gyakorlatiasan kezelni a határon túli magyar közösségeket és a szomszédos országokat. Jó példa erre a kettős állampolgárság bevezetése: az e körül kialakult feszültséget úgy sikerült Orbánéknak a szlovák kormányokkal rendezni, hogy nem avatkoztak be; helyette inkább elhagyták ezt a szimbolikus ügyet és gazdasági vonalon találták meg az együttműködést. Hasonló trend játszódott le Romániával és Szerbiával is. Eközben pedig elindult egy elvi kiegyezés és közeledés a nagy ügyek mentén Fico, Vucic és legutóbb Simion felé is. Mindezt annak fényében, hogy Fico meg pár éve szívesen használta a “magyar kártyát” ha épp úgy kívánták érdekei, Simion pedig durván magyarellenes megnyilvánulásaival hergelt.
Ám míg Szlovákiában a helyi magyar közösség politikai képviselete megosztottá vált 2010 után, majd 2016-tól teljesen kiszorult a parlamentből (dacára minden anyaországi segítségnek), addig az RMDSZ szinte majdnem mindig részese volt a bukaresti kormányoknak, és vezető pozíciókból tudott eredményeket elérni. Nem meglepő módon, a kiábrándult szlovákiai magyar választók három irányba mozdultak el: a többség megmaradt a Magyar Szövetségnél, ám kisebb arányban a legerősebb ellenzéki párt felé (Progresívne Slovensko), míg ennél nagyobb arányban Robert Fico és a Smer felé közeledtek választásról-választásra. Ez a háromosztatúság pedig jelenleg ellehetetleníti a parlamenti bejutáshoz szükséges eredmény elérését a Magyar Szövetség számára. Hogy Orbánéknak volt-e és van-e hatásuk a Fico-val szimpatizáló szlovákiai magyarokra, azaz nekik is köszönhetően választja egyre több magyar a Smer-t, az korántsem olyan egyértelmű. Mindenesetre azzal, hogy az államközi találkozókon rendszeresen elhangzik “még sosem volt ilyen jó viszony a két ország között” megállapítás, illetve Orbán és Fico gyakran emlegeti a másik pozitív példaként, a magyar szavazók egy csoportja egyre inkább szemet huny a múltbeli sérelmek felett. Eközben Romániában gyors és hangos tiltakozás kísérte, és komoly ellenkampány kerekedett az RMDSZ vezetésével Orbán tihanyi beszédének hatására, amelyben megpróbálta Simiont is ebbe a nagy nemzetközi nemzetállam védő összefogásba invitálni és dicsérni eddigi tevékenységét. Még egyik legfontosabb erdélyi szövetsége, Tőkés László is a sorok között hibásnak titulálta Orbán szavait, amelyek végül hozzájárultak Simion vereséghez. A sors fintora, hogy leginkább az erdélyi és székelyföldi magyar szavazatoknak köszönhetően bukott el – a helyi magyar közösség nem díjazta Orbán Viktor nemzetközi vízióját, nem feledte a Simion okozta sérelmeket.
Hogy mindez okozhat-e a szlovákiai trendekhez hasonló változást, azaz az erdélyi magyar szavazók lassú elmozdulását román pártok és jelöltek felé, azt még most túl korai lenne egyértelműen kijelenteni. Mindenesetre az orbáni szomszédság és határon túli magyar politika egyre többször kerül mostanában önellentmondásba. Mindez egyrészt további kihívást jelenthet a helyi magyar politikai pártok számára, ha azok megpróbálnak igazodni a Fidesz nemzetközi narratívájához, és egyben megmutatja az ambiciózus orbáni külpolitika hátrányait. Ám tévedés lenne azt gondolni, hogy a határon túli magyar közösségek és politikai pártok hirtelen kiábrándulnak és hátat fordítanak majd az Orbán-kormánynak. Ahhoz túl régóta és túl mélyen alakultak ki azok az anyagi és politikai összefonódások, amelyek nélkül sokkal nehezebb helyzetben lennének a határon túli magyar közösségek. “Nem harapnak abba a kézbe amelyik enni ad.” - de kritikával még illethetik, ami leghamarabb a 2026-os országgyűlési választás erdélyi szavazatain mutatkozhat meg.
Hangácsi István
