Az elhíresült Hont András–Orbán Viktor médiaesemény kapcsán írott médiaetikai elemzésében Zsolt Péter kifejti, miben különbözik egymástól az interjúkészítés és a beszélgetés.
Az interjút elemeztük már e blogon társadalmi jelentőségét tekintve, számtalan érzelmi megnyilvánulást láthattuk a közösségi médiában. Több elemző kitért a tartalomra és esetleg annak hiányosságaira, de nem esett szó az újságírói nézőpontról. Miért is a szakmai felháborodás?
A jó interjúk sokfélék lehetnek, ezeket fogjuk végigvenni, hogy rá tudjunk mutatni az újságírók számára miért fölösleges a felháborodásuk: itt voltaképp nem a szakmai standardok szerinti interjú valamelyik fajtáját láttuk, ez igaz, itt valójában nem újságírói teljesítményt láttunk, hanem egy közéleti szereplő beszélgetését egy politikussal. A Podcastok megjelenése hasonlóképpen demokratizálták a tájékoztatást, véleményformálást, mint a blogok, manapság bárki indíthat Podcastot, aminek természetes velejárója a riporteri szerep megváltozása. A megváltozott médiaközegben, és a műfajok bővülése következtében kérdéses, hogy Orbán Viktorral lehetséges-e újságírói teljesítményt nyújtani. Erre magunk se tudjuk a választ, elképzelhető, hogy valamelyik árnyalat működhet, de a rendszer túl van azon, hogy klasszikus újságíró-politikus kommunikációs tér jöjjön létre.
De milyen egy jó interjú az újságírói szempontok szerint? Mi az ami hiányolnak? A sokféle megvalósítható árnyalat közül az egyik a beszélgetés. Ez általában interjúkötetben szokott kibontakozni. Több hónap munkája ez kérdező és alanya közt. A lényeg, hogy kialakul egy mély kapcsolat. Olvashattunk ilyet Róna Péterrel, ami az újságíró Andrassew Iván munkája volt. Készülnek ilyenek színészekkel, tudósokkal. Ezek más néven mélyinterjúk, és akkor sikerülnek, ha a Gadamer által megfogalmazott beszélgetés történik. Szerinte a beszélgetés elkezdi önmagát írni. („Das echte Gespräch schreibt sich selbst.”) Hermeneutikája szerint így születik az értelem, ami rajtunk kívüli.
Nagyon nehéz ilyen helyzetet röviden elérni, de vannak jó példák. Kepes András volt ennek a mestere, mai példa pedig Kadarkai Endre. Van bennük értő figyelem, empátia, a másik iránti érdeklődés, de mégsem egy terapiás helyzet. Onnan lehet megtudni, hogy nem, hogy amikor vége az interjúnak, a beszélgetés megváltozik. Az újságíró végig tudatos, míg a felvétel ment valójában tartotta a távolságot, csak ezt senki sem vette észre. Noha a beszélgetés alatt úgy tűnik sodródik, nem ez történik, komoly önfegyelem van emögött.
Nem tévesztendő össze a fenti helyzet a talk-show-val. A talk show-kban ugyanis – bár mindig érdekes a vendég – a hangsúly a riporteren van. Kepest is azért nézték, mert ő volt a házigazda, de nem volt középpontban, vagyis az nem talk show volt. A talk show-ban a műsor házigazdája adja a ritmust. Megszerkesztett, nagy stábbal előállított televíziós műfaj. Friderikusz csinált ilyet, vagy ma Fábry Sándor. Sokkal nehezebb ezt a kommunikációs helyzetet létrehozni kis költségvetéssel, de ennek is megvannak a hazai nagyágyúi. Fiala János vagy Havas Henrik például. A közönség az újságíró személye miatt válik fogyasztóvá. Még ha Havas készítene egy interjút Orbánnal, akkor is arra volnánk kíváncsiak, ő mit tud kihozni a helyzetből, és egy kis túlzással nem az interjúalany volna a húzóerő.
S végül a klasszikus interjúk kommunikációs sajátosságairól. A klasszikus interjú helyzetben a témák nem előre egyeztetettek, vagy ha egyeztettek is, az újságíró jogot formál ahhoz, hogy kilépjen belőlük. A morális indoka az, hogy ő a nézőjét, az olvasóját képviseli. A Hont interjúban a témák, a témakörök kellőképp konfliktusosak és élesek voltak, ezzel tehát nem lehetett baja a szakmának. Azzal viszont igen, hogy egyetlen választ sem kísérte belekérdezés.
Miközben teljesen legitim Hont részéről, hogy feldob témákat, válaszol rá úgy ahogy akar Orbán, aztán mindenki döntse el, hogy az őt kielégíti-e, a klasszikus interjúzás szabályai nem ilyenek. Az újságíró a válaszokat formulázza. Ez három dolgot jelent. Egyrészt összefoglalja amit az alanya mondott, másrészt az összefoglalás során átköt és irányt szab, harmadrészt pedig a formulázás során mentesül a személyeskedés vádja alól, mert a kommunikációs szituáció az, hogy nem a maga személyiségeként van jelen, hanem „csak” médium.
Hont személyében volt jelen, törekedett arra, hogy kérdései ne váltsanak ki nemtetszést Orbánból, átkötésre nem volt szükség, mert a lapján ott voltak a témák, amiken végig akart menni, egy-egy rész összefoglalása pedig sosem történt meg, mindig nyitva hagyott minden témát.
Annak idején a formulázást magas szinten csinálta Betlen János, Kálmán Olga, Mészáros Antónia, ma Rónai Egon (ő azért jobban szeret a „beszélgetés” felé mozdulni), Szöllősi Györgyi vagy Krug Emilia. Tehát főként azokat lehet említeni, akik a híradós műfajban dolgoztak és dolgoznak.
A Hont-Orbán interjú nem híradós jellegű volt, ezért a klasszikus híradós műfajt elvárók nem véletlen méltatlankodtak. De Hont nem csak a híradós műfajt nem képviselte, hanem egyetlen másikat sem. Amit láthattunk nem illeszkedett a beszélgetés műfajának a mélységéhez, és nem tudta a kommunikációs helyzetet maga felé billenteni, mint egy talk-showban, még ha kétségtelenül sokan a személye miatt is nézték az interjút. Nem egy újságírót láttunk, de nem is egy értelmiségit. Még kérdéses, hogy ezt a műfajt a közönség hajlamos lesz-e fogyasztani, hogy tényleg eléri vele a célját a politika, azt, hogy olyan közönséget is elér, amelyik nem a saját közönsége.
Zsolt Péter
