Schmitt Pál lemondó beszédét folyamatos zaj és gúnyos kacaj kísérte. Érdemes idézni a gyorsírói jegyzőkönyvből:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Egy internetes portál névtelen bloggere januárban azzal vádolt, hogy a húsz évvel ezelőtti kisdoktori dolgozatomban, amelyet a Testnevelési Főiskolán készítettem (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Egyetem!), meg nem engedett módszert alkalmazva, túl sokat idéztem mások műveiből (Dr. Bárándy Gergely: Az egészet!), anélkül, hogy az eredeti szerzőket az előírt módon feltüntettem volna. Még meg sem indult a tényfeltárás, még egy kommünikét sem adhattam ki, az itt ülő képviselők közül néhányan máris megbélyegeztek, csalónak kiáltottak, és a lemondásomat követelték. (Taps és közbeszólások az MSZP és a Jobbik padsoraiból: Úgy van!)

Rögtön felröppent a hír, hogy az elnök csal, lop, hazudik, és hogy mondjon le. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Úgy van!)”

Kövér László házelnök olyannyira zokon vette a szocialista képviselők bekiabálásait, hogy kicsúszott a száján a később is sokat idézett félmondata,hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek ebben az Országgyűlésben”. Meglehet, megfeledkezett arról, hogy több, mint egy évtizede , akkor még ellenzéki képviselőként, közbeszólásokkal zavarta meg  Horn Gyula  MSZP-s miniszterelnök napirend előtti felszólalását. Ismét jegyzőkönyv-részlet következik, ezúttal 1997. december 1-jei ülésnapról:

„Vegyék már figyelembe, hölgyeim és uraim, hogy most nyílt vitát, vádaskodást és a többit folytatni árt a Magyar Köztársaság érdekeinek! Higgyék már el! Az, ami az elmúlt hetekben történt, elfogadhatatlan. (Dr. Kövér László: Szerintünk is elfogadhatatlan!) Megnehezítik, sőt ellehetetlenítik a tárgyalódelegáció sikerét, és előnytelen helyzetbe hozzák a partnert. Legyenek kedvesek ezt figyelembe venni. Vegyék már észre, hogy Bős rendezésének, a Duna rendezésének ügye már nem a rendszerváltás egyik eszköze ‑ elmúlt az az időszak! (Dr. Kövér László: A restauráció eszköze!) (…)

Az pedig nem csupán sértő, hanem egyenesen nevetséges, ha valaki azt állítja, hogy valamiféle vízügyi lobby igyekezne önző módon előnyhöz jutni. (Moraj az ellenzék soraiból. ‑ Közbeszólás: Ugyan már!)

Ennek az égvilágon semmi köze a valósághoz, tudniillik a tárgyilagosság, a szakértelem nem azonos az önzéssel vagy az anyagi haszonnal. S a Nemcsók János ellen indított hadjárat viszont önző, szűk pártpolitikai érdekeket szolgál. (Dr. Kövér László: Melyik pártét?) Hangsúlyozni szeretném ‑ mielőtt Kövér László állandóan bekiabál ‑, hogy a Magyar Szocialista Párt mint meghatározó súlyú kormányzati tényező nevében vállalom azt, hogy a Duna ügyét is rendezzük (Zaj, felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. ‑ Bogárdi Zoltán: Mint '77‑ben is! ‑ Dr. Homoki János: Isten mentsen!) a valóságos helyzetnek és követelményeknek, a hágai ítéletnek és a Magyar Köztársaság nemzeti érdekeinek megfelelően. ”

De rossz dolog-e a parlamentben, hogy a szónok beszédét zajjal, közbeszólásokkal zavarják meg a politikustársak?  Mielőtt még valaki a jól neveltség alapján gyorsan rávágná a „ha valaki beszél, akkor nem szabad közbekiabálni!” fémjelezte mechanikus válaszokat, fontolja meg az alábbi tényezőket.

Először is, a nálunk jobban működő demokráciákban is elég gyakori, hogy egy képviselő beszédét közbekiabálások, gúnyos nevetés, és zaj tarkítják. Elég csak a brit parlamentre gondolni, ahol a legnagyobb közérdeklődést kiváltó miniszterelnöki kérdés című műfajt a magyar parlamentben megszokottnál jóval erősebb zajszint, és bekiabálások szokták tarkítani. De még a higgadtabb vérmérsékletű német parlamentben sem ritkák a közbeszólások.

Másodszor, amióta létezik mai értelemben vett parlament, azóta jelen vannak a közbekiabálások. Elég, ha valaki fellapozza a dualizmus Képviselőházi Naplóit.

Harmadrészt, a felszólalást opponáló közbeszólások jól kifejezik a parlament légkörét, az ellentétes véleményen lévők pillanatnyi hangulatát, hiszen a közbekiabálások spontán módon történnek. Nélkülük szegényebb és sivárabb lenne a parlament.

De hol akkor a határ? Szerintem a levezető elnöknek hagynia kellene a közbekiabálások elhangzását, ugyanis ezek is a politikai vélemény kifejeződésének virulens, de annál izgalmasabb és velősebb elemei. Ha ellenben a szónok ellenfelei kifejezetten arra törekszenek, hogy hatalmas zaj keltésével elhallgattassák a felszólalót, azt viszont már határozottan meg kell akadályozni, és védeni kell a képviselő beszédjogát. Viszont, ha a bekiabálások szintje még elfogadható mértéken belül mozog, akkor a szónokló képviselőnek illik az ellenvéleménynek ezt a sajátságos formáját is elviselnie. A plenáris ülések levezető elnökeinek tehát nem a bekiabálások elfojtására, sokkal inkább mederben tartására kellene törekedniük. Végül is, ha egy szónoknak a személye, vagy a mondanivalója érdektelen (legrosszabb esetben mindkettő), akkor úgysem vált ki olyan érdeklődést a szónoklata, hogy közbekiabáljanak. A közbeszólónak ugyanis oda kell is ám figyelnie ellenfele beszédére, ha frappánsan akar neki verbálisan odaszúrni.

A sikeres, nagy formátumú politikusok szembesülni szoktak a közbekiabálások sorával, és általában nem a levezető elnök segítségét kérik, hanem maguk igyekszenek nevetségessé tenni a közbekiabálókat. Ha ügyesek, a közbekiabálók elnöki feddés nélkül is elcsendesednek…

Az internet tömeges elterjedésének éveiben megingathatatlan közhely lett, hogy a világháló magának a szabadságnak a szimbóluma, hiszen bármilyen információ azonnal hozzáférhető bárki számára. A nyitott kommunikációs tér, az egymástól fizikailag távol lévő felhasználók kapcsolatba lépésének megkönnyítése, a vélemények szabadsága mind-mind olyan elemek, amelyek alapján a web a demokrácia eszméjének hordozójává vált. Különösen úgy, hogy azok az országok, amelyek korlátozzák az internet használatot, általában az antidemokratikus hatalomgyakorlásukról ismertek.

Az utóbbi években viszont egyre erősödőben van egy jelenség, amely az összes felhasználót érinti, nem valamiféle politikai célból, hanem inkább segítő szándékkel alakítja át internet-használatunkat. Ez az úgynevezett „testreszabás”. Az eljárás lényege, hogy a nagy közösségi-, kereső-, illetve híroldalak igyekeznek minél inkább személyre szabni a szolgáltatásaikat, így keresőtalálatként, vagy ajánlott oldalként algoritmusok segítségével korábbi felhasználói profilunknak megfelelő eredményeket megjeleníteni. Így aztán nagyon könnyen előfordulhat, hogy két felhasználó keresési eredményei teljesen másképp néznek ki, sőt ezt még tovább specializálják olyan körülmények, mint hogy milyen országban vagyunk, milyen böngészőt használunk, asztali gépen, vagy okostelefonon netezünk.

Eli Pariser TED előadása pontosan erre hívja fel a figyelmet. Szerinte ezek az egyre perszonalizáltabb weboldalak ahelyett, hogy abba az irányba terelnének minket, hogy nyissunk a világra, „online szűrőburokba” zárnak. Hiába van ugyanis meg az elvi esélyünk, hogy mindenhez hozzáférjünk, valójában nagyon ritkán lépünk ki ebből a körből. Az előadó szerint ezáltal „kiegyensúlyozott információ étrendről” észrevétlenül átállunk az „információs junk-foodra”.

Hogy miért baj ez? Pariser szerint, webes robbanással megszűnt ugyan az újságok szerkesztőinek szerepe ugyanakkor algoritmusok váltották fel ezeket az emberi szűrőket. Míg azonban a médiában – legalábbis Nyugaton – kialakult a kiegyensúlyozottság, az információközlés etikája, addig ezek a szűrőprogramok ilyen elvek helyett csupán a felhasználói igényeket veszik figyelembe. Így aztán jóval nehezebb világképünkkel szembemenő gondolatokkal, ellentétes álláspontokat képviselő emberekkel találkozni a virtuális térben.  A kétfajta mintázat szerinte alapvetően különbözik egymástól:

Alig hűlt ki Schmitt Pál helye máris minden ellenzéki párt előállt saját elképzelésével, milyen legyen az utódja. Az LMP, MSZP, és a DK nyilatkozataiból azonban inkább az olvasható ki, hogy mit NEM szeretnének (még egy Schmitt Pált), az azonban már kevésbé, hogy milyen karakterjegyekkel kellene rendelkeznie egy köztársasági elnöknek Magyarországon. Hát aztán? – mondhatnánk, csakhogy, még ha az elnök szerepe szimbolikus is, egyfelől szerepfelfogása nagyban meghatározza az elnöki intézmény karakterét, másfelől nem járja, hogy húsz évvel a rendszerváltást követően nem alakult ki egyfajta világosan körülírt, mérhető, kutatható követelményrendszer a köztársasági elnök szerepét (vagy bármely más politikai pozíciót) illetően. Ezzel szemben, az Egyesült Államokban elemzések tömkelege foglalkozik az elnök személyiségével, illetve annak vizsgálatával, hogy az hogyan hat ciklusbeli teljesítményére, mi több az egyes elnökök viselkedése hogyan befolyásolja az elnöki intézményt magát. Mondhatjuk, hogy egy prezidenciális rendszerben ez természetes, de ez nem jelenti azt, hogy nem volna szükség hasonlóra a magyar köztársasági elnök személyével kapcsolatban is, éppen szimbolikus szerepe miatt. S hogy mennyire kialakulatlan még az elnöki intézmény hazánkban, azt mutatja, hogy mennyire különböző karakterű és szerepfelfogású személyek töltötték be ez idáig a pozíciót. Minden elnök saját személyiségének megfelelően alakította ki szerepfelfogását az intézmény elvárásairól. Kétségkívül hozzájárulnak ehhez a politikai környezet és az elnök személyével szemben támasztott külső elvárások is, azonban így is láthattunk aktívabb és passzívabb elnököket, csakúgy, mint konfrontatív és kevéssé konfliktusos személyeket.

Ami a leginkább hiányzik a hazai „elnöki szerepből”, az a tudatos „örökség-formálás”. Az Egyesült Államokban ugyanis a mindenkori elnök legelső feladata eldönteni magában, hogy milyen területeknek kíván komolyabb figyelmet szentelni, mit szeretne, hogy az utókor miről emlékezzen rá. Fontos, hogy az elnöknek saját, jól azonosítható egyénisége legyen. Sólyom László például mindenki meglepetésére elődeihez képest jelentősen kitolta, és folyamatosan feszegette a köztársasági elnök szerepének határát, beszédtémát nyújtva a politológusoknak ciklusa egésze alatt. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen aktív elnök után válaszként a „teljes együttműködés” elnökét választotta meg a parlament.

Mégis, mi az a minimális tényező, amit tudunk az ideális elnökről a sajtónyilatkozatok alapján? Képzeletbeli „magas szőke hercegünk” valahogy így fest: tiszteletre méltó, tekintélyes személy, aki komoly sikert ért el a tudományok terén, kompromisszumos jelölt, pártoktól független, valódi kontrolt gyakorol a kormánnyal szemben és mindenekfelett „megtestesíti a nemzet egységét”. Hogy ez egész pontosan mit jelent, azt nehéz lenne megmondani, mert sehol nincs körülírva, és azon túl, hogy magasztosan hangzik, még sosem volt – és érthető okokból soha nem is lesz - ilyen köztársasági elnöke Magyarországnak. Emlékezhetünk, a sokak által elnöki etalonnak tartott, „mindenki Árpi bácsiját” is támadták anno, többek között politikai szimpátiája miatt. Azóta csak nőtt az ország politikai polarizációja, és csökkent a köztársasági elnök személyét övező konszenzus és tisztelet. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez visszaálljon korábbi magas szintjére, és elnyerje méltó helyét a köztársasági elnöki intézmény a hazai demokráciában? Elsősorban meg kell határozni, hogy mit értünk a nemzet egységének megtestesítése alatt, és mi az, amit elvárnánk a köztársasági elnöktől ehhez. Biztosan nem a balliberális oldal „ellen Schmitti” megoldását, aki minden törvényt visszadobna, és nem is egy újabb közjogi méltósággá emelt pártkatonát. Ha ezt a hagyományt folytatják a honatyák, az ország egyik fele óhatatlanul úgy fogja érezni, hogy a jelölt nem az ő elnöke. Érdemes volna tehát utána nézni, milyen volna egy valóban konszenzusos jelölt. Vajon különbözik-e a bal- és jobboldal elvárása a pozícióval szemben? Egy így megalkotott elnöki profil alapján könnyebbé válna a mindenkori jelölés, és nagyobb társadalmi elfogadottságot, elégedettséget eredményezne.

Kivezetni – akár erőszakkal is – országgyűlési képviselőt a parlamentből? 1990 óta sosem volt erre precedens, de hamarosan – az Országgyűlésről szóló T/6391 sz.  törvényjavaslat elfogadása esetén – Kövér László házelnöknek erre lehetősége lesz, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a renitens képviselő vét a tanácskozás rendje ellen.

 Ez az ötlet meghökkentőnek tűnhet, de korántsem új – a magyar parlamentarizmus történetében volt már erre példa. Az 1913-as házszabályok 253.§-a például így rendelkezett: „Az elnök azt a képviselőt, a ki a rendet és csendet a tanácskozást teljesen meghiúsító módon tartósan zavarja úgy, hogy rögtöni eltávolítása nélkül az ülés egyáltalán nem folytatható, karhatalom alkalmazásával is kivezettetheti és a képviselőháznak vagy bizottságának erről az üléséről távoltartja”.

Mit mond a 2012-es törvényjavaslat 54.§ (3)-(4) bekezdése?

„(3) Ha a képviselő felszólalása során kirívóan sértő kifejezést használ, vagy az általa használt sértő kifejezés súlyos rendzavaráshoz vezet, a házelnök javasolhatja az Országgyűlésnek a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből. A javaslatról az Országgyűlés vita nélkül határoz.

 (4) Ha az Országgyűlés határozatképtelen, a kizárásról a házelnök határoz.”Az 59.§ (2) bekezdése pedig így rendelkezik: „A házelnök az Országgyűlési Őrséggel kivezetteti az ülésteremből az Országgyűlés által az ülésről kizárt vagy a képviselői jogainak gyakorlásából felfüggesztett képviselőt, ha a képviselő a házelnök felszólítása ellenére sem hagyja el a termet.”

 Amint láthatjuk, eléggé kísérteties a hasonlóság az 1913-as házszabályok és a mostani tervezet között. Érdemes tudni, hogy képviselő erőszakos kivezettetésére volt már példa Magyarországon, nem haszontalan feleleveníteni egy példát, hogy legyen némi elképzelésünk arról, mi történhet a jövőben az Országgyűlés falain belül. Nos, a botrány szinte garantált. Képzeljük el, amikor Vonát, és jobbikos társait vonszolják ki a parlamentből, ők meg ellenállnak…

 Régen volt már, amikor is jókora skandalum robbant ki a magyar törvényhozás 1924. november 28-i ülésén, amikor Györki Imre szociáldemokrata képviselő hamis tanúzással vádolta meg Bethlen István miniszterelnököt. A kormánypárti levezető elnök rendreutasította a képviselőt, majd karhatalommal kivezetette. Így járt több, az elnöki intézkedés ellen hevesen tiltakozó baloldali képviselő is. Az indulatok elszabadulását jól mutatja az ülésről készült jegyzőkönyv is, amelyből röviden és betűhíven idézünk:

 „(Peidl Gyula: A szurony az terror, és a terror nem lehet megnyugtató!) Elnök: Peidl Gyula képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasítani.

(Felkiáltások jobbfelől: Halljuk Szilágyi Lajost! — Rupert Rezső: Leülni Márffy és Eskütt mellé! — Peyer Károly: Nemzetvédelmi osztály! Helyzetjelentés! Gyilkosok! — Rupert Rezső közbeszól. — Bessenyey Zénó: Hogy meri ezt állítani? Hazugság-!— Rupert Rezső: Üljön Márffy mellé! — Bessenyey Zénó: Maga szemtelen disznó! —Urbanícs Kálmán: Fehér hadnagyból lett vörös bohóc! — Farkas István: Hozzák vissza a kivitt képviselőket, elnök ur! Addig nincs tárgyalás! — Bessenyey Zénó: Nekem nem volt gyilkos a patrónusom, mint önnek! — Hoszszantartó nagy zaj a szélsőbaloldalon. — Rupert Rezső: Gonosz, hitvány hazugság! Maga hitvány, hazug fráter!) Csendet kérek, képviselő urak. Rupert képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasitani. (Rupert Rezső: És még buta is! — Baticz Gyula: Újságírókat is kivittek innen! — Peyer Károly: Nem is voltrá rendelet, hogy újságírót is kivigyenek! — Peidl Gyula: Éljen Pályi Ede! — Farkas István:Nem szégyenli magát, ministerelnök ur? ”

 Képzeljünk el hasonló jeleneket, és annak következményeit a mai korban, amikor – ellentétben 1924-el —nemcsak újságok, hanem rádió, Tv, és internet is van, amelyek még inkább felnagyítják majd az ilyesfajta parlamenti purpárlékat, már csak azért is, mert a botrányra sokkal inkább vevő a közönség, mint – teszem azt – a kettős számvitelt szabályozó törvényjavaslat megtárgyalására…

Nagy Attila Tibor

Csery Péter bejegyzése

Az Egyesült Államok és az Európai Unió sok tekintetben különböznek egymástól. Eltérő alapokon nyugszanak, más fejlődéstörténettel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, illetve az integráció különböző fokán állnak. Viszont közös bennük, hogy vezetőik ugyanazzal a gazdasági krízissel állnak szemben és a problémák megoldását is kísértetiesen hasonlóan képzelik el.

A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciónak (DK)-nak annak ellenére sem lesz frakciója, hogy hamarosan letelik a frakcióalakításra vonatkozó hat hónapos moratórium. A Fidesz képviselői által március 14-én beterjesztett Országgyűlésről szóló törvényjavaslat megfosztja ettől a volt kormányfő pártját, ugyanis a 28.§ (1) bekezdése kimondja: „Képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz, vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak”. Mivel a DK az előző választásokon még nem rendelkezhetett pártlistával, ezt a paragrafust egyértelműen erre a pártra szabták, akár a lex-DK elnevezést is megkaphatná.